Cím: Passive
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Koschei × Theta
Korhatár: PG-13
Kelt: 2011/08/19
Megjegyzés: zene: A Perfect Circle – Passive
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

A valóság elhomályosult, bíbor palást borult a lüktető világ fölé, átvérzett fátyol, megannyi halovány, ragyogó csillaggal pettyezve – mintha az anyag sebeit foltozták volna velük -, az ezüstös levelek nem zizegtek, nesztelen és mozdulatlan mindenség, sikoltott a csend, süvítve ordított közöttük, nyalogatta mély sebeiket, melyekből megbocsáthatatlan hazugság és keserűség folyt vöröses patakokban. A narancs pázsiton könnyű lepel pihent, hűvös és puha, üres és fehér és égető és mindent elborító. A szél felkavarta a levegőt. Talán havazott.
Mindenható, metsző pillantás, álombéli zöld, smaragd és élő, maga az egész univerzum és még annál is gyönyörűbb, fortyogó harag hamujában gőzölgő mélységes megvetéstől csillogott kegyetlenül, engesztelhetetlenül. A szél karmai beletéptek a hullámzó, rozsdás tincsekbe, hitetlen iszonyatba merevedve állt csak ott, ökölbe szorult kezei néha megremegtek, halovány pillái rebbentek, ahogy mélyeket lélegzett, fekete palástos öltözete megfeszült a mellkasán, a hosszú szoknya a combjaira tekeredett és sarus lába bokáig süppedt a hóban. Szép, veszélyes, éles metszésű arcán szeplők és averzió, a kiábrándultság két lábon álló szobra volt, öröklétbe dermedve. Nem szólt, csak figyelt – mondanivalója a múlt hibáiból a jövő hazugságaiba oltódott.
Térdelt a narancsos jégmezőn, kezei érzéketlenné fagyva markolták a halott gyepet, kerek, gyermeteg arcára dermedtek a könnyei, sápadt volt és gyenge, végtelenül gyenge, reszketett és szédült, vékony vállai, sovány teste megrázkódott, ahogy csendesen szipogott. Szilvakék íriszei kategorikusan kerülték társa pillantását, szótlan volt és magányos, ruhája átázott és a hidegben érzékeny bőréhez kötött, páncélkeménységűre merevedve. Fájt. Minden tagját belülről tépte a fájdalom és ordítani tudott volna. Hát így ér véget.
Koschei ajkai zárva maradtak. Théta csendesen, fulladozva köhögött. Percek, órák, napok telhettek el – elenyésző volt a többszáz évnyi önfeledt, álmodozó hazugság-lavinához képest, ami kimondatlan bűnökkel és elkiabált reménnyel, hittel és szabadsággal bilincselte össze őket. Minden összedőlt. A képzelet védőbástyái leomlottak, szilánkokra esett szét az ismert világ, s odakintről kíméletlenül tört be a kínzó valóság bőszült fenevadja.
A megszegett ígéret, az elfeledett eskü súlya zuhant a nyakukba. Valahol mindig is tudták, hogy egyszer véget ér minden, ami szép és bűvös. De nem itt és nem így. Ez sok volt, túl sok, tébolyító és halálos. És a dal elhallgatott, és az egek vért könnyeztek.

- Miért? Miért így…?
- Nem volt megírva. – Koschei hangja éles volt és pengő. Tehetetlen harag és maró fájdalom. – Te választottad.
- Én nem, én nem ezt, én nem így…
- És mégis. Mert nem tudok megbocsájtani. Most nem. Többé nem.
- Engedd, hogy vezekeljek…
Koschei még vetett a térdelőre egy pillantást, majd hátat fordított, s lehunyta hosszú pilláit.
- Megengedem. – Nem nézett hátra. – Előtted az életed, s szíved joga, hogy azt kezdj vele, ami tetszik.
Ahogy elindult, léptei ropogtak a hóban; háta mögül elfúló, keserves nyögést hallott. Théta sír. Théta mindig sír.
- Ne hidd, hogy most láttál utoljára.

Gyászos ígéret fonódott Théta karcsú nyaka köré, s tonnás súllyal nehezedett gyönge vállaira. Minden elveszett. Koschei mindig betartja a szavát.

Cím: Lights black
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: utalás, célzás – Mester × Doktor (Simm!Mester × Tizenegyes)
Korhatár: PG-13
Kelt: 2011/08/19
Megjegyzés: zene: Kleerup ft. Lykke Li – Until we bleed
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

- Rory! Ne, nehogy… RORY! RORANICUS PONDICUS!
A Doktor magából kikelve, ordítva vágódott először térdre a TARDIS üvegpadlóján, szinte letépte magáról a védőszemüvegét, ahogy lenézett a szólítottra az üvegen keresztül, a földhöz csapta a szemüveget és a padlózat széléhez csúszott, majd leugrott a vezérlőpultok alá, a lobogó kábeldzsungelhez.
- Sajnálom, én csak egy pillanatra… – kezdte védekezőn Rory, de a Doktor a férfi szájára tapasztotta a kezét, ezzel elhallgattatva őt, s egy kissé meg is lökte, eltaszítva a vezetékektől.
Rory csak pislogott, arcán árnyalatnyi csalódottsággal, s a szégyen halovány pírja színezte sápadt bőrét; zavartan topogott egy helyben állva, védőkesztyűs kezében szorongatva egy furcsa, valamilyen izé-kibocsájtást mérő akármicsodát, nem értette egészen, mire jó, ráadásul csak számok és zagyvának tűnő körök villództak a kijelzőjén, neki pedig az volt a dolga, hogy ötös alatt tartsa, míg a Doktor odafent állítgatott valamit a műszerfalon. Két kábelt kellett pozícióban fognia, hogy a műszer megfelelő értékeket mutasson, de már lassan húsz perce állt mozdulatlanul, és mikor Amy ellibbent felette, és egy esetleges ebéd felől érdeklődve hátba veregette a Doktort, elkalandozott a figyelme, és leeresztette a kezét. Most pedig nem tudta, mit mondhatna – Amy szúrós tekintete és az ő nyilvánvaló hibája, valamit a Doktor hirtelen haragja tonnás súlyként zúdult a nyakába. Segíteni akart, de… nos, igen.
A Doktor idegesen legyintett, mikor Amy kérdő hangsúllyal feltett mondatát hallotta, s igyekezett tökéletesen áttetsző levegőnek nézni Rory-t. Mindig csak a baj van. Hasznos akart lenni a drága jó nővér, erre tessék, most kezdhet mindent elölről, a fenébe is, hogy mindig ez van, ha valamit az emberekre bíz. Ha megadja a lehetőséget, hogy helyette cselekedjenek. Néha annyira haszontalanok és dühítő a tudatlanságuk. Mélyet sóhajtott, ahogy a kábelek rengetegében kutatott, majd előkapta a nadrágja és a nadrágtartó közé szorított szónikust, és megerősített néhány meglazult csavart, húzott a meneteken, forrasztott és hegesztett, csak úgy szikrázott minden. Nem kellett volna eldobnia a védőszemüveget. És nem kellett volna Rory-nak adni a kesztyűket, mikor azok a vezetékek vastagon voltak szigetelve. Ellenben, ha ő most meghúzza ezt és oda illeszti… bzzzt, bumm.

Talán még sosem vonult végig a testén ekkora áramhullám. Fogalma sem volt, mi történt azután, hogy hozzáért ahhoz a burkolatlan, szikrázó fémdarabhoz – elsötétült a látása és az érzékei eltompultak, csengett a füle, s izmai aprókat rándultak, összefüggéstelen rendben. Először levegőt sem kapott, szívei szabálytalan ritmusban vertek, s mikor rendszereződött a belső működése, az első tisztának mondható, ép gondolata az volt, hogy valamilyen mézes dolgot kell ennie. Megmagyarázhatatlannak tűnt, valami aranylót látott csukott szemhéjai mögött, nem értette, egyszerűen csak sürgette a szervezete, fel akart állni, de tagjai nem mozdultak. Lemerevedett. Hangokat hallott és furcsa fények villództak mindenfelé. Táncoló képek; öntudatlan képzelgések.

Egy árnyék tornyosult fölé, ismerős volt, végtelenül ismerős – lassan hajolt le őhozzá, illatának emléke visszatetszett egy másik életből, sóhajtott és talán mosolygott, gyönyörű volt, bár nem is látta őt, pilláit még mindig nem nyitotta fel. Egyszerűen csak érezte, tudta, hogy az univerzum halhatatlan, tündöklő szépsége nevetségessé törpül a férfié mellett, akinek sajátos rezdülései, sóhajának nesze, bőrének édes illata egészen és teljesen körülölelte az ébrenlét felé tapogatózó Doktort.
Ez most valódi? Mester. Mesterem. Hát ismét találkozunk?
Puha tenyér csúszott az arcára, majd kiseperte kócos tincseit a hajából. Gyengéd érintés. Kedves, szerető. Gondoskodó. Ez nem rád vall. Biztosan képzelődöm. A torkomat kéne szorítanod, és a húsomba tépned. Álmodom csak. Álmodozom. Vágyálom az egész, a valóság érintésével, mert akarom, hogy itt legyél, akarom, hogy érezzem az illatod, az ízed, eleven szíveid dobbanását. Da-da-da-damm. Harapj, karmolj, szedj darabokra. Hagytalak a fénybe veszni; megérdemlem. Gyűlölj. Kínozz. Ahogy mindig tetted.
A kéz a mellkasára siklott, végigsimított rajta fel s alá, mintha az ingébe markolt volna, de aztán mégsem. Már két tenyér fogta közre az arcát. Érezte a Mester illatát. Érezte őt, és nem értette.
Itt vagy? Itt vagy, csak nem szólsz? Nem érdemlem bársonyos hangod pengő ékesszólását? Mondd, hogy szeretsz. Mondd, hogy holtan akarsz, hogy nem kellek, hogy csak nyűg vagyok, keserűség. Életed minden szépségének elrontója. Üss meg és kiabálj. Csak mondj valamit, hogy tudjam: ez most igazi, anyagi és teljes. És maradj velem örökké… kérlek.
A kezek az arcát, nyakát cirógatták, puhán és finoman, érezte a fölé hajoló alak minden rezdülését, a bőrén égett minden lélegzete.
Mi lenne, ha most itt maradnál? Együtt lennénk, mert kellek neked, mert kellesz nekem – használj fel, szipolyozz ki, vonj és taszíts, játszadozz kedvedre, nem bánnám, sosem bántam, boldoggá és vigasztalanná tett, a közelséged lángra lobbantott, az érintésed elperzselt és a csókodban volt maga a halál. És mindig túléltem. Csak szólalj meg, kérlek…
Mi lenne, ha ezúttal másképp lenne? Ha szerelmesek lennék megint? Újjászületve, de képletesen csak, nem szó szerint – tisztán és nyíltan, bólintva, helyeselve, igen, végre elfogadnánk és bevallanánk, neked is, nekem is könnyebb és édesebb lenne… Mindig ott lennék neked és egészen a tiéd, mindenestül, senki másé, cserébe te magadhoz ölelnél, és nem futnánk tovább, csak egymás karjában pihennénk az örökkévalóságig. Mindentől távol, egyedül de ketten, az univerzum végtelen lüktetésének pezsgő sodrásában fuldokolva, a víz alatt, bűvös kábulatban, míg minden érzékünk megszűnne, s süketen, vakon, egymás után tapogatózva lebegnénk egy másik életben. Fuldoklom, füleimben recseg a víz. Süket vagyok. Húzz partra, ments meg. Fojts bele. Fojts a csókodba. Maradj néma.
… Ezek nem igazán mi lennénk, nem igazán a mi életünk, nem igazán a mi sorsunk. Üres képzelet. Átkos hazugságok. Mester, Mesterem, hallasz? Csak kiáltani tudok; elvették a hangom. Mi lenne, ha többé te sem szólnál? Gyűlölettel fordítanál hátat, hideg közöny feszülne közénk és eltávolodnál, sosem térnél vissza hozzám. Egyedül lennénk így is, külön, messze, sötétben és fázva, egy egész élet, évszázadok, vég nélküli hajsza futna vakvágányra; te már nem keresnél, s én nem menekülnék. Halott lenne és értelmetlen. Akkor miért? Miért lángol a tekinteted? Szólíts. A neved sikítom – halld meg.
Mi lenne, ha utánad mentem volna? Ha lett volna bátorságom a vakító fénybe vetni magam, szorítva a derekad, beléd kapaszkodva, sodródva egy halálos csapda felé. Nincs kiút. Meghalunk. Újra meg újra, nap nap után, egyre csak meghalnánk, öröklétbe zárva, mozdulatlan időbe reteszelve, a fényben, a sötétben, a végtelenben és a leges legmélyebben. Eltaszítanál? Mondd, ha akkor melléd ugrom, belém marsz és a földre löksz? Kiabáltál volna? Gyűlöltél volna? Az én hibám. Szeress, ölelj magadhoz. Ne engedj el. Veled akarok meghalni, újra és újra. Érted? Veled. Együtt, ordítva és megnémulva, egy utolsó mosollyal az arcunkon, aztán hátra bukunk, és vége. Aztán kezdődik elölről. Mit szólsz? Tetszene? Válaszolj, kérlek…
Annyira üres. Annyira hideg. Minden és minden, egyik percről a másikra, rám nevetnek és én vissza, hozzám ér egy kéz, érzem, látom, viszonozom és aztán rohanok, kibújok minden ölelő kar elől, hogy aztán sírva meneküljek vissza közéjük, mert ennél semmi nem rosszabb, semmi sem; az ürességnél és a hidegnél. A fullasztó ürességnél és a feszítő hidegnél a bőröm alatt, az univerzum fagyos lehelete, lebilincsel és börtönbe zár… nálad van a kulcs. Eressz ki és hagyd, hogy felmelegítsem magam az öledben. Elolvasztanának a lángjaid. Veszélyes vagy és halálos. A végzetem vagy; beléd szerettem, mielőtt megszülettem. Mielőtt megszülettünk. De aztán mindent elvettek tőlünk. Tőlem. Félek egyedül… fogd a kezem. Mi lenne, ha most az egyszer tényleg, igazán magadhoz szorítanál? Vajon tényleg felemésztene mindent a pillanat? Azt mondtad, egyszer régen, hogy az én szemeim a te örök, fénylő csillagaid. Hát, te vagy az én univerzumom. Vezess, vezess bárhová. Parancsolj, utasíts; éles hangod a lelkembe metszene, durva szavaid dárdaként szúródnak a szíveimbe. Kiálts rám. Ordíts. Suttogj. Becézz…
Nedves az arcom. Remegek, kapkodom a levegőt. A bőröm jéghideg, homlokomra erős kéz simul. Ismét hallok valamit. Zagyva foszlányok. Nem te szólsz hozzám. Köhögnöm kell. Fulladoznék? …Fojtogatsz? Marj belém, hogy érezzem, valódi vagy. Halovány képed sejlik könnyfátyol mögül, arany szemeid perzselnek, édes méz az illatod és ezernyi havas mező, fahéj és szegfűszeg. Mámorító. Megrészegít. Belebetegedek egészen. Miért nem szólsz már? Ne kínozz! Ne így… Csak, csak ne így. Hagyd, hogy halljam a hangod, ahogy levegőt veszel, míg én megfulladok. Csak egy percet engedj, hogy elmerüljek halhatatlan szépségedben. Csak nevess ki, kacagj a nyomoromon, mulass a könnyeimen, amik csak érted hullanak. Ne töröld le őket. Megtartom mind – rád emlékeztetnek. Szeretem őket. Szeretem őket a saját szívembe döfni. Csak nevess ki. Szánalmas vagyok. Mondd ki, tudom, hogy te is így gondolod. Annyiszor megtetted. Csak… beszélj. Szólj már! Egyetlen szavad is eufória. Idegméreg. Szeretlek. Hazudj és üss meg. Csókolj és ölj. Csak mondd ki…

Fény. Nem látok. Üres. Éget. Eléget.
Levegő. Megfulladok. Mérgező. Fojtogat. Megfojt.
Hangok. Süvítenek és dörögnek. Éles. Süket fülembe szúródnak. Ordítok. Ordítok. Ordítok, mert eltűntél. Mester. Mester. Mester! Mesterem!

- Doktor, kérlek ne, kérlek, nyugodj meg…! Már vége van, már vége, semmi baj…
- Nem, nem! NEM!

Ahogy a Doktor felnyitotta halovány pilláit, két falfehér, halálra rémült arcot látott, szemükben rettegő döbbenet. Amy vörös tincsei a Doktor arcába omlottak, ahogy fölé hajolt, Rory hebegett valamit, majd a nő sírni kezdett. Lassanként felfogta. Rory a kezeit még mindig a Doktor arcára és homlokára szorította, s Amy simogató ujjait érezte a mellkasán. Érezte. Látta. Hallotta. Hallotta őket, ahogy Rory félénken kérdezgeti (Fáj valahol? Fontos tudnom, mert talán tudok segíteni, nővér vagyok, vagy mi a szösz, kérlek, válaszolj, én csak segíteni szeretnék, csak segíteni…), aztán a vörös hajzuhatag tulajdonosa a mellkasára borult, és sírós hangon szipogott kicsit. A Doktor szédült, és hányingere volt. Amy lassan aztán felült, és megsimogatta a Doktor arcát. Megint.
- Jól vagy? Mi… tudnánk segíteni,… Rory tudna, biztosan, ha… Hé, ne csak bámulj már, halálra rémítesz minket!
A Doktor lassan felült, útitársai, barátai elhúzódtak, ahogy előre hajolt és tenyereibe temette hideg verejtékes, könnymaszatos arcát. Rekedten nevetett fel, majd mélyet sóhajtott. Maga mellett, két kezére támaszkodva nézett először Amy-re, majd Rory-ra.
- Ne vágjatok már ilyen képet, gyerünk, örüljetek, jobban vagyok. Illetve, nem teljesen, de semmi komoly, mindenem működik és jól működik, de ha sokáig pislogtok így rám, a végén még pánikba esek és tényleg rosszul leszek. – Mosolygott. – Na, jó, ezt azért mégse.
- Doktor…? – Amy bizonytalanul pislogott rá.
- Igen? Pond?
A fiatal nő szóra nyitotta ajkait, majd inkább becsukta őket. Megrázta a fejét. Nem, nem, nem akarta tudni, ki ez a Mester. Vérszegény mosoly kanyarodott az arcára.
- Úgy festesz, mint egy elrontott Picasso-festmény.
- Ezt bóknak tekintem. Szegény Pablo, hiába magyaráztam neki, hogy a szemek egy vonalban helyezkednek el az emberek arcán…
Rory a menyasszonyára nézett. Amy alig láthatóan bólintott. Egyszerre vigyorogtak rá a Doktorra, s a fiatal nő belé karolt.
- Mindig is érdekelt, hogy mitől látta ennyire pocsék alakban a világot. Meglátogathatnánk.

És a Doktor felpattant, izgatottan lépett a vezérlőkhöz, s miközben a különböző karokat húzgálta és gombokat nyomogatott, fültől fülig vigyorral mesélt. Amy és Rory pedig úgy tettek, mintha nem hallották volna a lázálomban elsuttogott szavakat. Mindenkinek jobb volt így. Hagyták, hogy beszéljen, és beszéltek hozzá. Csak mondták és mondták. Hisz’ ezért könyörgött végig. Szavakért.

Egy hang kiáltott benne, mélyen, pangva a fejében. Mesterem, ott vagy még? Még hallasz? Ne válaszolj. Megtalállak.

Cím: Gorecki
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Mester × Doktor (Simm!Mester × Tizenegyes)
Korhatár: NC-17
Kelt: 2011/08/06
Ajánlás: Reisutónak ismét. Mert kiböjtölte. És mert csinált nekem csokornyakkendőt. *u*
Megjegyzés#1: az Undisclosed desires folytatása, amolyan második felvonás. Csak hosszabb. És fülledtebb.
Megjegyzés#2: zene: Lamb – Gorecki
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

Számok és betűk sora, minden megjegyzés nélkül, csak üres koordináták, talán az életbe, talán a halálba vezetnek majd. Talán, talán… talán elvezet hozzád. Ha te is akarod.

Csendesen nyikordult meg a TARDIS ajtaja, ahogy a Doktor finoman behúzta maga mögött. Fogalma sem volt, hogy hol van pontosan, és egészen biztos volt benne, hogy ezrednyi élete során még nem járt ennek a földnek a gyepén, és mégis, amint kilépett a ködös, hűvös szabad levegőre, azonnal leszegte a fejét, úgy tett, mintha a harmatos, sötétlő, méregzöld fű teljesen lekötné minden figyelmét. Bármit megadott volna egy ritka növényért, állatért, egy segítségért kiáltó vagy csendesen síró gyermekért – de nem volt senki és semmi, csak a végtelenül hullámzó pázsit és a súlyos égbolt és a hajlott szellő és a TARDIS és ő maga, és az az alak ott, nem messze, futólépésben pár másodpercnyi táv csupán, és mégis elérhetetlen volt és hihetetlen, felfoghatatlan, hogy egyáltalán ott van, hogy van, létezik, hogy él… A Doktor pedig mindennél jobban vágyott arra, hogy egyenesen hozzá rohanjon, lélekszakadva, megállíthatatlanul, és az univerzum minden kincséért sem indult volna el, soha, egy tapodtat sem. Lassan leguggolt, szöszmötölt a fűszálakkal, tekintete elidőzött kopott cipőjének orrán, már egészen lefeslett a széle, hahá, ez a lyuk pedig még ott került rá, igen, az a monostor a szigeten és a Hús; az a sav szörnyen veszélyes volt, nem is tudom, mikor találkoztam olyannal utoljára – arcán halovány, szeleburdi mosoly bontakozott ki, bőrét simogatta a puha, könnyű, kora hajnali szellő, belekócolt a fakóarany tincsei közé, s ő egészen elmerült a viseltes lábbeli tanulmányozásában. Észre sem vette, hogy percek teltek el, mióta megérkezett; dúdolni kezdett, Amy egyik kedvenc dala volt, afféle altató, a Doktort pedig mindig elvarázsolta, ha meghallotta – végtelenül zöld, megfáradt fénnyel ragyogó íriszeit álmodozva fordította a kövér, szürke felhőktől bugyogó égbolt felé, és mélyet, hangosan, bágyadtan sóhajtott.
A Mester tarkóján összefűzött ujjakkal, egyik térdét felhúzva feküdt a végtelen mezsgyén, élére vasalt, sötét nadrágja nedves volt a harmattól, ami a sötét fűszálak rengetegén kacérkodott, fehér ingét a könyökéig felgyűrte és a haja is kócos volt, se nem sötét, se nem platina, a kettő közt játszott, és a felhők közt megszűrődő csillagfényben mézszínűnek látszott. Hosszú, sűrű pilláit lehunyta, kerek, éles vonású arca sima volt, bőre bársonyosan puha, szemöldökeit kissé összevonta, s csak renyhén, fél szemmel pillantott fel, mikor a TARDIS tőle meglepően csekély távolságra materializálódott. Egy ideig csendben, mozdulatlanul várt, de hamar megunta, sóhajtott, s a kék fülke előtt guggoló, fűben bogarászó férfit kezdte figyelni. És lusta félmosolyra húzta vékony, szép ajkait. Ez annyira te vagy, Théta. Alig észrevehetően ingatta meg a fejét, majd mikor a Doktor az égbolt felé fordult, ő ismét lehunyta hosszú pilláit.
S mikor felnyitotta, végtelen, bűvölő, ragyogóan ködös zöldet látott, halovány pillákat, és sápatag is volt, egészen tejfehér és viaszosan sima; a lehetetlen arc, ez a megdöbbentő, egyszeri és kortalan, szép és bájos és kedves és üres és távoli és lenyűgöző. Gyönyörű, gondolta, és aprót sóhajtott, a kócos tincsek az ő arcát csiklandozták, azok a finom ajkak, annyira pirosak és édesek, nagyon közel volt, érezte cirógató leheletét, s az illata, a méz összetéveszthetetlen aromája és az ő saját tavasza, ezernyi volt és friss, a szőke férfi az univerzum végéről is megérezte mindig. Néhány másodperc telhetett el. A Doktor pislogott, tekintetében végtelen érzelmek kavarogtak, arcáról szerelmes csodálatot olvasott le a Mester, lehetetlenül halvány szemöldökét felvonta, s értetlen, kétkedő, boldog mosolyra görbültek szép ívű ajkai. A szőke férfi pedig lassanként realizálta a meglehetősen testközeli helyzetet.
- Kimásznál az arcomból?
A Doktor összerezzent a durva szavak hallatán, távolabb húzódott a Mestertől, kartávolságra a férfitól először a sarkaira ült, majd szétnyitotta őket, és térdeit összébb szorítva ült le a fűbe. Megilletődötten pislogott a társára, majd lesütötte a szemeit, letépett egy hosszabb fűszálat, s az ujja köré kezdte csavargatni, halovány arcát pedig leheletnyi pír színezte meg, zavara egyértelmű és tagadhatatlan jeleként. A Mester pedig csak hevert tovább a méregzöld gyepen, mellkasa emelkedett majd lassan süllyedt, lecsukta aranybarna szemeit, s ajkai résnyire nyíltak, mikor gerincét ívbe feszítve nyújtózott egyet. És egy szót sem szólt többet.
- Azt hittem, felemésztett az Időzár. – A Doktor hangja csendes volt és bizonytalan. Töménytelen aggodalom és féltő törődés csillant fel ezeréves íriszeiben, ahogy végigmérte a Mester minden porcikáját. Újra és újra. És képtelen volt elhinni.
- Tévedtél.
- Rettegtem, hogy többé nem látlak.
- Most mégis.
- Hogy jutottál ki? – Elcsuklott a hangja, de sikerült megfékeznie az érzelmeit. A Mester még mindig nem fordult felé, s nem nézett rá.
- Megoldottam.
- És… miért jártál a múltkor a TARDIS-omban?
- Dolgom volt.
- Miket vittél el…? És miért?
- Nem tartozik rád. – A szőke férfi hangja üres volt, mozdulatai tompák és enerváltak, ahogy megdörgölte a szemeit, majd ismét nyújtózkodott kissé, továbbra is a fűben fekve.
- Miért… hívtál ide?
- Nem hívtalak.
Ez már aztán igazán sok volt a Doktornak. Durva és fájó volt ez a tömény, vaskos, lusta közöny, amivel a Mester kezelte őt; elfordította a fejét s a végtelenül hullámzó mezőbe meredt keserűen sóhajtva – mintha minden fűszál lélegzett volna, egy élő szervezet, dobbanó szívük volt és lelkük a harmat és hajnali köd -, majd megnyalta ajkait, s arcát a kezeibe temette, fáradtan és beletörődön nyögve fel. Sosem értette igazán a Mestert, elképzelése sem volt, mi vezérli és sosem látta igazán, mik a férfi szándékai. És mégis, ha egy pillanatra elgondolkozott, tudta, azonnal tudta, hogy galaxisok százain át követné hűségesen, sodródva Koschei akarata és célja felé. Ez a gondolat halovány mosolyt csalt az arcára.
- Miért jöttél?
Felnézett a másik férfire. A Mester két alkarján támaszkodott, fejével fordult csak felé, tekintete pedig egyenesen a Doktor lehetetlenül zöld íriszeit kereste. A Doktor lassan megrázta a fejét, kissé értetlenül pislogva.
- Miért ne jöttem volna?
Újabb néma percek következtek – fürkész pillantások tét nélküli csatája, ajkaik megrándultak néha, pilláik rebbentek, tincseiket finoman borzolta a lehetetlen mező lélegző szele. És a Mester elmosolyodott. Halványan, s csak akkor, mikor már visszafeküdt a fűbe; de határozottan mosolygott. A Doktor szívei izgatottan dobbantak meg. Koschei mosolygott. Ez jóval több volt, mint elég.
Feltérdelt, gyors mozdulattal ejtette maga mögé a zakóját, majd négykézlábra ereszkedve mászott a Mesterhez – fél méter se volt, ám neki majd’ egy percébe került -, kezei kissé reszkettek, fakó arca kipirult, s mélyet lélegezve hunyta le a szemeit egy pillanatra, s alsó ajkát idegesen harapta be, ahogy a szőke férfi fölé térdelt, majd szétnyitott combokkal a csípőjére ült. Aprót, csendesen, félve nyögött fel, majd szégyellősen a szája elé kapta a kezét, s nagyot nyelve, csukott szemekkel szorította arcát saját vállához. Szóval, most Koschei-en ül. Jobban mondva, az ölében. Aaaa csípőjén. Aaaaz… ágyékán szinte. Talán… talán ezt mégsem kellett volna, talán…
Egy tenyér simult az egyik combjára. Felpattantak a pillái, s résnyire nyílt ajkakkal, meglepetten, homlokát ráncolva meredt a Mester kezére. Aztán a férfi arcát kezdte fürkészni – fensőbbséges, arrogáns félmosoly, perzselően arany tekintet, a Doktort figyelte, méregette; a gyönyörű, kedves, éles, kegyetlen vonások leheletnyi gúnyt is sugalltak, s a szőke férfi felvonta egyik szemöldökét. A Doktor pedig elszégyellte magát. Lassan, megadóan hajtotta le a fejét, először homloka érintette a Mester mellkasát, majd arcát szorosan az ing anyagához simította, azt kívánta, bárcsak ne viselné a férfi a ruhadarabot, a gondolatba aztán azonnal belepirult, s aprót sóhajtott. Mindkét kezével társa oldalát cirógatta, combjaival erőtlenül szorította a Mester csípőjét. A férfihez simult teljesen és egészen.
És a Mester elégedett mosolyra húzta ajkait.
- Jó fiú. – A Doktor érezte, hogy a szőke férfi ujjai az ő tincsei közé túrtak a tarkójánál. Finoman, lágyan masszírozták.
Kellemes hidegrázás cikázott végig a gerincén. Felsóhajtott – s ez a sóhaj annyira súlyos volt, roskadásig teli ki nem mondott vágyakkal, elsuttogott, sóvár szavakkal, hogy még ő maga is meglepődött. Ennyire jól esik neki Koschei egyetlen érintse is? Egyetlen kedves, kényeztető kézmozdulat…? Ennyire…? A Mester másik keze végigszaladt a hátán, majd a Doktor formás, kerek fenekére siklott, s erősen, de nem durván belemarkolt. És a Doktor felnyögött. Kétségtelen. Még ennél is jobban.
- Másra sem tudtam gondolni. Minden éber pillanatomat te töltötted ki. Csukott szemeim előtt láttalak, a szíveim kihagytak egy ütemet, s úgy éreztem, megfulladok. Hogy belehalok.
A Doktor hangja halovány volt és csendes. Mintha nem is ő szólt volna, csupán egy felszakadt emlék síró hangja, suttogás a szélben, a bűneit gyónó, megváltásért esdeklő imája. A Mester ismét végigsimított társa hátán.
- S mindezt csak most? Mióta halottnak hittél? Elveszett, enyésző léleknek egy örök és törhetetlen kelepcébe esve? – A szőke férfi gúnyosan beszélt. De minél durvább volt a hangja, kezei annál finomabban simították a Doktort. Gyönyörű, halovány arcát cirógatta, miközben ő maga is lehunyta hosszú pilláit.
- Szánalmas vagy. Semmit sem változtál.
Aztán csend lett, és csak a végeláthatatlan mező suttogott zizegve, ahogy az eleven szél végigkanyargott felette újra meg újra. Fakó, vöröses felhők gomolyogtak a magasban, hömpölyögtek egymás kövér hátán, mintha valahová szaladt volna az ég, és a közeli, vakító csillagok fénye bágyadtan hullámzott keresztül a résnyi fodrokon; minden hideg volt és lüktetett az éterben, aztán a hullámzó mezsgye hirtelen megdermedt, míg a fűszálak gyökeréből egy-egy apró, ragyogó pont illant a levegőbe, felpattantak a szél hátára, s az csillámló szekérként repítette őket tova, ismeretlen céljuk felé.
- Csodaszép – dünnyögte a Doktor, lehetetlenül zöld szemeiben visszafénylettek a szikrázó pontok, mint megannyi csillag, s ő sóhajtott, még inkább a Mesterhez bújt, arcát a férfi nyakához fúrva. A szőke férfi kifejezéstelen tekintettel meredt a csillogó szélbe, lusta mozdulatokkal simítva a Doktor arcát, vállát és derekát.
- Látványos beporzás; egy mindennapos esemény, mutatós, görcsös kapaszkodás a túlélésbe. A fény nélkül nem találnának el a termőkhöz. – Közönyös és száraz, érdektelen hangja bántotta a Doktort.
- Lenyűgöző az alkalmazkodásuk a kietlen környezethez. Szakadatlan élni vágyás. – A szőke férfi ingébe markolt, s mélyet sóhajtott. Da-da-da-damm. Vibráló, tapintható, hallható létezés. Da-da-da-damm. Hús-vér élet. Da-da-da-damm. Koschei szíveinek minden dobbanása gyógyító balzsam sebzett lelkére. – Úgy teszel, mintha számodra idegen lenne ez a görcsös kapaszkodás.
A Mester ujjai durván vájtak a Doktor bőrébe, aki felszisszent, s a szőke férfi minden izma megfeszült, hallhatóan, összeszorított fogai közt szűrte a puszta levegőt, majd hirtelen felült, minek következtében társa az ölébe csúszott. Arany szemei dühösen szikráztak, szép arcát a sértett harag torzította el, szemöldökeit összevonta, mindkét tenyerét a Doktor arcára szorította, s annyira közel hajolt hozzá, hogy orruk majdnem összeért.
- Az óceánok kiszáradhatnak, a csillagok önmagukba robbanva kihunyhatnak, világok törhetnek szilánkokra és galaxisok hullhatnak atomjaikra, mígnem elborítja őket a feledés homálya. Minden, minden élet elveszhet és maga az idő is megszűnhet; de én sosem halok meg. Érted, Théta? Érted? Soha.
Elengedte, majd a fűbe támaszkodott a kezeire, s az ég felé nézett. A Doktor pedig csak ült, csodálva és szótlanul meredt társára, emelkedő és süllyedő mellkasára, ingének legfelső két gombja begombolatlanul maradt, mutatva egy kevés, halovány, édes bőrfelületet a Mester elő testéből; bűvölten hajolt oda, s csókot lehelt rá, majd a szép ívű, finom, hosszú nyakba kóstolt, ajkai a bársonynál lágyabb bőrt ízlelték, gyengéden harapta, s végignyalt rajta, egészen a férfi állkapcsáig. Társa ujjai ismét a tincsei közé szántottak, s a következő pillanatban már csókolóztak, mélyen és hosszan, szokatlanul forró volt, nyelveik egymáséihoz simultak és csendesen koccantak össze a fogaik; a Doktor a Mester inge alá, a férfi derekára simította a tenyereit, cirógatva a bőrét, hideg volt és tapinthatóan eleven, a szőke férfi közben lecsúsztatta társa vállain a bordó nadrágtartó két pántját, majd kitűrte a halványrózsaszín inget, s alulról haladva kezdte kigombolni.
- A jó ízlés sosem volt az erősséged, Théta – jegyezte meg csendesen a Mester, társa ajkai közé suttogva, mikor a legfelső gombhoz ért. – Csokornyakkendő és nadrágtartó? – Rosszallóan ingatta meg a fejét.
- A feltűrt nadrág és a tweedzakó pedig igazán nonszensz. – Sóhajtott, ahogy végigsimított a Doktor arcán, majd a hajába túrt, s finoman a puha tincsekbe markolt. – Nevetséges a frizurád is.
- A csokornyakkendő menő… – jegyezte meg csendesen a Doktor, lesütötte a szemeit, s zavart pír gyulladt sápadt arcán, mikor a Mester lefejtette róla az inget. Megilletődötten mocorgott kicsit a férfi ölében, s szorosabban simult a férfi ágyékához, combjaival szorítva társa csípőjét.
- Eszed tokja menő.
A Mester lassan simított végig a Doktor meztelen mellkasán, behajlított ujjakkal, gyengéden karmolta a karcsú, leheletnyi izmokkal barázdált testet, majd éhesen harapott a vállába, s végignyalt kulcscsontjának csalogató vonalán, miközben két kézzel markolt a férfi formás fenekébe. A Doktor megvonaglott, izgatottságtól és révülettől remegő kezekkel próbálta kigombolni a Mester hófehér ingét, szemeit lehunyva, elhalón sóhajtva a szőke férfi minden apró érintésére; a Mester ajkai a tejfehér testre tapadtak, ízlelte társa mézillatú bőrét, gyengéden tépett édes húsába, miközben kigombolta a férfi nadrágját is. A Doktor felnyögött, ahogy lüktető ágyékán érezte a Mester kényeztető ujjait – mindkét kezét a szája elé kapta, szorosan hunyta le a pilláit, de csípőjét ösztönösen mozgatva simult minél inkább a szőke férfi kezéhez, s hangosan szuszogott, sóhajtozott, összerezzenve a Mester minden csókjára.
- Térdelj fel – mondta csendesen a szőke férfi, elhúzta a kezeit, és a Doktor szó nélkül, megremegve engedelmeskedett, majd önállósítva magát letolta a nadrágját, s egy sor ügyetlenkedés árán sikerült tőle teljesen megszabadulnia. A Mester közben kibújt az ingéből, vigyorogva mérte végig a másik férfit, s lemondón sóhajtott fel, ahogy megcirógatta társa kipirult arcát.
A Doktor szégyellősen keresztezte maga előtt a karjait, két tenyerével lányosan takarva nem létező melleit, félrenézett és beharapta alsó ajkát. A Mester nem kötötte ki a csokornyakkendőt, csupán meglazította, így az csálén állva még mindig a nyakában volt, kerek fenekén az Amy-től kapott, idétlen figurás alsó-gyűjtemény egy másik darabja feszült, s mivel csizmáit is lerúgta, baglyos zoknija is közszemlére került. És a Mester kedvtelve nézett végig rajta.
- Elragadó – jegyezte meg vigyorogva, mielőtt ismét az édes ajkakba csókolt.
A Doktor azonnal átkarolta társa nyakát, kapaszkodott belé, miközben csókolóztak és a szőke férfi megszabadította magát fekete, vasalt nadrágjától, majd előrébb dőlve tolta ki a fenekét, ahogy a Mester keze becsúszott az alsójába – elszakította ajkait a férfiétól és hangosan felnyögött, ágyékát megremegve szorította társáéhoz. A szőke férfi fél kézzel végigszántott a Doktor gerincének vonalán, aki macskásan simult az érintésbe, majd belemarkolt a formás fenékbe, s miközben a csokornyakkendőnél fogva újabb csókra húzta fel a férfit, ujjai a Doktor ágyékának vonaláról enyhén remegő combjai közé csúsztak, s nagyon mélyen kellett csókolnia őt, hogy elfojtsa társa kéjes nyögését. Még nem akarta hallani. Még.
A szélben úszó, fénylő pontok továbbra is körülöttük kavarogtak, a szűrt csillagfény félhomályba öltöztette összeolvadó alakjukat, hűvös szenvedély forrt köztük, ahogy a sötét, nedves, bársonypuha fűbe hemperedtek, a Mester társa szétnyitott combjai közt helyezkedett el, miután a Doktor sikeresen lerángatta magáról az alsónadrágját is; lehajolt a férfihez és csókot adott ajkaira, majd a nyakát kóstolgatta, egyik kezét ismét a Doktor combjai közé simította, s két ujjal újra a reszkető testben volt. A Doktor hátra feszítette a fejét, fájdalmas arccal felszisszent, s két kézzel, görcsösen ölelte magához a Mestert, szorította a férfit és végigkarmolt a hátán, elnyújtott hangon nyögött, mikor társa finom, masszírozó mozdulatokkal mozgatni kezdte a kezét, szédülten kapkodta a levegőt, s érezte, hogy összeszorított pillái közül egy-egy könnycsepp szökött ki, végiggördülve az arcán.
- Koschei… – rebegte két nyögés közt -, …ne kínozz megint… mint a… múltkor…
A szólított csak elmosolyodott, majd csókot nyomott társa ajkára, arcára, állára, s végignyalt nyakának szép ívén. A Doktor pedig remegve vonaglott a sötét fűszálak közt, csiklandozták az oldalát, ő pedig sikoltani akart, de rekedt torkán egy hang sem jött ki, csak fuldokló nyögései ismétlődtek, ahogy a szőke férfi belülről simogatta. A Mester vállához szorította a homlokát, mélyet lélegezve csúsztatta kezét a férfi hátáról a dereka felé, majd hasán simított végig, s egy elégedett sóhaj kíséretében a másik férfi alsójába nyúlt, remegő ujjait a merev férfiasságra fonva. A Mester mozdulata megtört, csendes, kéjes sóhaja nyögésbe hajlott, ahogy a Doktor finoman végigsimított lüktető ágyékán, majd csípőjét lejjebb eresztve simult társa tenyeréhez, miközben éhesen, hevesen harapott a férfi vállába. Minden izmát lassan, macskásan mozgatva dörgölőzött a Doktor karcsú testéhez, majd végignyalt a férfi ajkain, s mélyen belecsókolt, aztán elégedett vigyort villantott rá.
Hamar legyűrte magáról az utolsó, zavaró ruhadarabot, majd ahogy a Doktor fölé térdelt, két kézzel végigsimított a szép, megvonagló testen, hevesen tépett ajkaiba, s közben lassan hatolt belé. A Doktor nyögve kiáltott fel, lábait azonnal a Mester dereka köré fonta és combjaival szorította, fél kézzel a férfi szőke tincsei közé túrt, ahogy társa az ő nyakába kóstolt; érezte a Mester forró nyelvét és puha ajkait a bőrén, fogaival gyengéden harapta őt, miközben csípője ütemesen mozgott – együtt mozogtak, a Doktor kéjesen zihált, nyögdécselt a Mester füléhez szorított arccal, ujjai újra meg újra végigszántották a szőke férfi hátát, majd egyik kezével az izmos, formás fenékbe markolt. Szorosan hunyta le halovány pilláit és amennyire csak tudott, a Mesterhez simult, míg a szőke férfi az ő nyakához fúrta az arcát és dallamosan mély hangján nyögött, egyre csak nyögött, és a Doktor érezte magán társa minden forró leheletét, tébolyító volt, ahogy a férfi bódítóan mézes illata lekúszott a torkán, teljesen elöntötte, minden érzékét a Mester töltötte ki, selyemnél finomabb bőre és görcsösen mozduló teste, fojtogatóan édes íze a szájában, a hangja, ó, az a gyönyörű, bársonyos hang, puha, szőke tincsei az arcának simultak, mélyen magában érezte őt és vérük egyszerre lüktetett, dobogott a fülében, és megvakult és megsüketült, a világ megszűnt létezni, vagyis átalakult – mert az egész világ, a csillagok, a kozmosz most Koschei volt, most megint igazán, igazán csak ő volt és semmi, de semmi más, se hang, se fény, se levegő, se élet. Aztán a mindenség felforrósodott, mintha még soha nem izzott volna ennyire, és fullasztó volt, fojtogatóan jó, belül érezte, mélyen a testében, aztán Koschei a fülébe nyögött elfúlón és rekedten, és ő is kiáltott, mindene égető görcsbe merevedett, aztán hirtelen elveszítette a maradék kontrollt is, és izmai egészen elernyedtek, s ő nem kapott levegőt, arra gondolt, talán ez a végső tudattalanság, sosem gondolta, hogy ennyire bódítóan, élesen, édesen, szerelmesen ér véget minden, ennyire csodásan, megannyi ragyogó csillaggal lehunyt pillái mögött, s Koschei elgyengülő karjai közt, de még mindig a lényéhez simulva teljesen és egészen… és annyira, annyira nagyon boldog volt és elégedett, és fáradt és zsibbadt és üres, hideg, de csordulásig tele mérgező szerelmével, tüdejében a szőke férfi szédítően mézes, olvadozó illatával.
Már rég nem volt tudatánál, mikor valahonnan távolról a Mester hangját hallotta, s becéző ujjak cirógatták meg az arcát. Nem tudta, nem értette, és nem akarta felnyitni megrebbenő pilláit. Még egy kicsit, csak egy keveset akart ezredéves szeretőjéhez simulni gondtalanul, bágyadt mosollyal ajkain. Üres dallam pangott a fejében, aztán elhalt lassan, és a szőke férfi hangja ismét elérte őt, csendesen szólította, egy tenyér csúszott az arcára, finoman simította, majd puha ajkakat érzett a homlokán, s felsóhajtott.
- Théta, gyerünk, hadd lássam azokat a csodazöld szemeid. Ennyire gyönyörű még sosem volt. Ne vedd el tőlem az élvezetet.
Újabb csók, de most a szemhéján érezte, majd arcán, s ajkának sarkán. Csendesen dünnyögött valamit, de még maga sem tudta, mit akart mondani. Aztán még mindig vakon, lehunyt pillákkal bújt a Mester mellkasához, szorosan ölelve a derekát, s mosolygott. Hallotta a szőke férfi lemondó sóhaját, s már épp elhitte, hogy ezúttal ő nyert, mikor a világ hirtelen kifordult önmagából. Döbbenten nyögött fel, s azonnal körbepislogott – a Mester a Doktort magához ölelve fordult a hátára, majd felült, így társa ismét az ölébe kényszerült, szétnyitott combokkal. Az első, amit a Doktor meglátott, a Mester széles, fensőbbséges vigyora volt.
- Csak nem képzelted, hogy könyörögni fogok neked? – kérdezte élesen a szőke férfi, majd sóhajtva cirógatta meg a Doktor arcát. – Ejnye, Théta, ezt te sem gondolhattad komolyan.
Megcsókolta, majd feltérdeltette, és kicsúszott alóla. A Doktor értetlenül, egyre inkább kétségbe esetten figyelte, ahogy a szőke férfi a ruhái után nyúl, s gyors mozdulatokkal öltözködni kezd. Nem, mintha nem tudta volna előre, hogy bármi is lesz, a Mester úgyis eltűnik majd ismét. Nem, mintha nem lett volna vele tisztában, hogy a férfi sosem jönne vele. Nem, mintha nem sejtette volna, hogy megint elveszíti őt. Nem, mintha nem akart volna elé kúszni és szorítani a derekát, hangosan zokogva, hogy csak ne, ne, ne hagyja el őt. Nem, mintha képes lett volna bármit is mondani, ami megálltja a Mestert. És mégis. És mégis, ahogy dermedten, merev tekintettel figyelte, ahogy a szőke férfi már az ingét gombolja, nyitva felejtett ajkain keserű sóhaj szökött ki, s megrebbenő pillái alól forró könnyek gördültek le az arcán. Aztán lehajtotta a fejét és próbált mélyeket lélegezni – szívott egyet az orrán és remegő kezeivel elmaszatolta a sós cseppeket az arcán, de minden másra képtelen volt, így csak görcsösen a fűbe markolt, majd letépett egy szálat, és szórakozottan az ujja köré kezdte csavargatni. Megint.
Lemondó sóhajt hallott, majd két tenyér simult az arcára, s a Mester gyengéd erőszakkal maga felé fordította a Doktor fejét. Egy pillanatig csak nézett rá – a lehetetlenül zöld szemek opálosan csillogtak, ezernyi fény, a mező ragyogó pora tükröződött vissza bennük, és az az arc, sápadt, kortalan, kozmikus szépség, puha, pirosló ajkak, adott rájuk egy csókot, majd homlokát a Doktorének döntötte, és lehunyta a pilláit.
- Jobb lesz, ha felöltözöl, Théta – mondta csendesen. – Ez a hamis, ragyogó világ ellopja a minden szépséged. – Újabb csók a Doktor homlokára.
- Kegyetlen, önző, gyűlöletes univerzum. Mérgező kozmosz. Az idő és a kihunyó világok elvették bűvölő pillantásod eleven fényét. Régen annyira, annyira ragyogtak mindig; végtelen életem egyetlen pár csillaga volt. – Sóhajtott. – Ezerévesek vagyunk. Lassan mindennek vége kell szakadnia.

A Doktor csak bámult maga elé némán, szívei végtelenül lassan dobbantak, mellkasa szinte nem is mozgott. A Mester alakja már réges-rég a ködbe veszett, mikor ő öltözni kezdett – üres volt a feje, annyi hosszú, zajló, heves, pörgő évszázad után először. És felsóhajtott. Nem nézett hátra, mikor becsukta maga mögött a TARDIS ajtaját. Nem nézett előre sem, mikor a vezérlőpulthoz lépett. Nem nézett semerre. Mert a Mester már nem volt ott, és ő nem akart többé másra nézni, csak rá. Csak Koscheire. Az életére. A halálára. Az egész, egész, átkozottul gyönyörű fényességre, amit Koschei jelentett neki. A mindenségre, ami egyedül csak a férfiból állt, és senki és semmi másból. Ha a te csillagaid elvesztek, úgy az én világom is elrabolta tőlem az átkos, hamis, irigy univerzum. De én nem adom fel. Mert ha az egész kozmosz létébe kerül is, de visszaszerzem magamnak. És ezt tekintsd akár fenyegetésnek. Még ha csupán ígéret is.
Körberohant a TARDIS-ban, s egymás után meghúzta a karokat. Az űrjármű egy rántással az örvényben volt, s pörögve zakatolt előre. Ő pedig vigyorgott, szélesen és elszántan, lehetetlenül zöld szemei ismét csillogtak, ahogy a TARDIS plafonjára nézett és nevetett, csak nevetett hangosan és tehetetlenül, ahogy keresztülzuhantak az időn és téren. Geronimo!

Cím: Undisclosed desires
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Mester × Doktor (Simm!Mester × Tizenegyes)
Korhatár: NC-17
Kelt: 2011/08/01
Ajánlás: Reisutónak – nem írtam volna meg, ha te nem ostorozol.
Megjegyzés: ajánlott zene: Muse – Undisclosed desires
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

A Mester mély levegőt vett, lassan, hosszan szívta be a TARDIS szobahőmérsékletét, nyelve hegye végigsiklott kiszáradt ajkain, s ahogy nyelt egyet, előrébb dőlt ültében. Kezét a szájához emelte, fogaival megcsippentette a barna bőrkesztyű középső ujjának hegyét, finom, tépő mozdulattal húzta le először az egyik, majd másik darabot is, s lazán a földre ejtette őket, közel egy nagy táskányi mindenféle holmihoz – szerszámok, alkatrészek, fényüket vesztett, felcsillanó üvegű kapcsolók, furcsa színű vezetékek, csövek és egyéb miegymás -, már egy jó ideje feléjük sem nézett, egy cseppet sem voltak fontosak; annyira biztosan nem, hogy a kedvükért elszakítsa mustráló tekintetét az ágyban békésen álmodó alakról. Ahogy a szőke férfi még közelebb hajolt, visszatartotta a lélegzetét, csodáló, éhes, vágyódó pillantásai újra és újra végigszaladtak az alvó férfin, ajkait lusta félmosolyra húzta, majd ismét megnyalta őket.
A Doktor kócosan, ajkait résnyire nyitva dünnyögött álmában, kezeit szétvetve, felhúzott térddel, egy végtelenül bő, fehér trikóban, s hosszú, formás combjára csavarodott takaróval fordult a hátára, dereka immár fedetlen volt, s a mintás alsónadrág, amit éjszakára viselt, láthatóvá vált. A Mester lassan volta fel a szemöldökét, mosolygó csillagok és kicsi, zöld földönkívüliek bámultak rá az alsóról, boldogan hirdetve az “Amy-től szeretettel” feliratot, ami pirossal hímezve ott virított a ruhadarab minden szabad szegletén – egy pillanatra lehunyta hosszú, sűrű pilláit, lemondóan sóhajtott fel, majd ujjai hegyével finoman, somolyogva cirógatta végig a Doktor sápatag, puha bőrét a köldökétől az alsónemű szegélyéig. Olyan bársonyos és lágy, tejfehér és hibátlan, csalogató, szinte képtelenség ellenállni, hogy ne kóstoljon azonnal bele, de a Mester csak oldalra billentette a fejét – lapos pillantásokkal méregette a törékeny testet, minden porcikája karcsú és tetszetősen izmos, csak egy kicsit, amennyire épp szükséges és gyönyörű volt, gömbölyű vállak, szép ívű nyak, s a vékony, hívogató ajkak, egyértelműen csókot érdemeltek, édeset, forrót és szerelmeset; sima arc, hangsúlyos arccsontok, szokatlan arcforma, kortalan és nemtelen, akár egy színházi maszk, világosnak látszó, kusza tincsek, talán sötétszőke lehet, sőt, egészen biztosan az, hisz szemöldökei leheletszerűek, haloványak, és azok a láthatatlan, megcsillanó pillák, egész teste a szó legszorosabb értelmében meztelen, akár csak egy kisgyermek, pedig ő maga egyértelműen nem fiú, inkább férfi: végtelenül gyönyörű és szokatlanul vonzó, s mégis, annyira fiatal, annyira elképzelhetetlenül fiatal, törékeny, sebezhető… és összetört és sebzett, arcizmai megrándulnak, sápadt arca kifejezéstelen, de minden mozdulata, ahogy lassan magához szorítja a párnát és védekezőn felhúzza egyik térdét, egészen a mellkasáig, szíveinek minden dobbanása, pilláinak minden rezdülése gyógyíthatatlan és kezelhetetlen fájdalmakról árulkodik. A Mester pedig elbűvölten figyelte, soha nem vallotta volna be, nem árulta el azt a jóleső bizsergést, ami eltöltötte minden érzékét, mikor a feltűrt fehér atléta alá simította tenyerét, csak éppen, hogy hozzáért, cirógatta a finom bőrt a mellkasától egészen az alhasáig, fel és le ismételve a mozdulatot, elégedetten sóhajtva, majd elvigyorodott, lehúzta Doktorról a takarót, s a formás combokra markolt (tőle szokatlanul gyengéden, vágyakozva).
És az alvó férfi felsóhajtott – hangos volt, elnyújtotta egészen, majd sóhaja nyögésbe hajlott, csendes, sóvárgó nyögésbe, pillái megrebbentek, de nem ébredt fel, lustán fordult a hátára ismét, fészkelődött, karcsú teste megfeszült s elernyedt, karjait a feje fölött keresztezte, s önkénytelenül, egy tudat alatti parancsszóra nyitotta szét a lábait, egyik térdét épp a Mester oldalának döntve. A sápadtszőke férfi pedig egyre csak vigyorgott, felgyűrte ingének ujjait és tenyerével kényeztetően simította a Doktor minden porcikáját, társa pedig egyre csak mocorgott, ösztönösen mozdult a Mester minden érintésére, minél inkább a férfi kezéhez próbált simulni. A Mester pedig hagyta neki, engedte, hogy végtelenül élvezze, ő maga pedig csak figyelte, egy szót sem szólva, fel sem szusszant, bár igazán kedvére való volt a helyzet is, a nyögdécselő Doktor is, ajkai egyre szélesebben és fölényesebben húzódtak vigyorra, s egyszer csak visszahúzta a kezét – az álom és ébrenlét valótlan szegélyén egyensúlyozó Doktor azonnal mormogni kezdett, szinte már méltatlankodva, majd vágyakozón, követelő felhanggal nyögött fel, combjait összeszorította, s csípőjét kitolva, gerincét ívbe feszítve fordult az oldalára, s karjait a mellkasához húzta és csendesen, akadozva lihegett. A Mester felvonta egyik szemöldökét, alsó ajkába harapott, meg kellett, hogy állja szó nélkül az egészet; azt, hogy társa egészen hozzásimult az ő derekához, de közben egyre csak mocorgott, s kábán, félálomban eldünnyögött szavai egyre érhetőbbé váltak – ismétlődő “Mester… Mester… Mester…” után egy sor kéjes sóhaj, majd a szendergő férfi végignyalt puha ajkain, s miközben arcával a párnához dörgölőzött, tagjai érezhetően reszketni kezdtek, hangjában szerelmes, sóvárgó remegéssel hajtogatta csendesen, hogy “Koschei,… Koschei, még… még… Koschei… Koschei…” – a Mester aprót bólintott, arrogáns vigyora szétterült kerek, kegyetlenül szép metszésű arcán, éles, aranyszín pillantásában önelégült fény csillogott, s lassan hajolt előre, egészen társa füléhez, finoman seperte félre a puha, kócos tincseket a férfi homlokából, s ujjhegyei végigcirógatták a bájos arcot.
- Itt vagyok, Théta. Itt vagyok, ne félj… – súgta alig hallhatóan, forró lehelete perzselte a szólított bőrét, ajkai egy pillanatra érintették a Doktor homlokát, majd elhajolt tőle, s törzsével kissé felé fordult, hogy kényelmesebben elérhesse a másik férfi minden porcikáját. - Rettegj.
Hangtalanul nevetett, ujjait a Doktor vállára fonta és visszanyomta a hátára, tenyerével végigsimított a szép, egyre hevesebben emelkedő s süllyedő mellkason, majd két kézzel fogott rá társa derekára, hüvelykujjaival finoman, masszírozva simogatta a férfi alhasát, majd egyik kezével megfogta a nevetséges mintájú alsónemű szegélyét, egy határozott mozdulttal lehúzta, egészen a Doktor térdéig, aki hamar lerúgta magáról, s a Mesternek a legkevésbé sem kellett megerőltetnie magát, mikor szétnyitotta a formás combokat. Elégedett vigyorral cirógatta meg társa forró ágyékát, lazán ráfonta ujjait a merev férfiasságra, majd mozgatni kezdte csuklóját, a Doktor pedig hangosan felnyögött, karjait egyszerre emelte fel, s két kezével takarta el az arcát, csak remegő ajkai maradtak szabadon – hangosan zihált, nyögdécselt, a Mester minden érintése maga volt a földi paradicsom, apró, finom, hozzáértő mozdulatok, őrjítően jó, egy szeletnyi kéjes kábulat, egy falatnyi mennyország, nem tudott mást tenni, csak görcsösen mozgatta csípőjét a másik férfi által diktált ütemre. Érezte, hogy arcán a szerelem és a szégyen pírja egyszerre lángol, ébren volt már teljesen, pontosan tudta, hol van és mi történik, és hogy ki van itt vele – képtelen lett volna összetéveszteni az illatát, azt a halálosan édes, bódító illatot, a puszta gondolat is lehetetlen volt, hisz minden éjjel a férfival álmodott, ahogy most is. Hiába tagadta, egyre csak hazudott magának, s gyötrődött, miközben tudat alatt teljesen tiszta volt s megalázóan egyértelmű, hogy minden éber, ép gondolata a Mester volt és csakis ő, sóvárgott utána, látni, hallani, érinteni akarta, tudni, hogy még mindig itt van, hogy él, hogy nem hagyta el örökre őt, nem maradt egyedül ezzel a beteg, kihunyó lángú, de halálosan perzselő szerelemmel…
- Mester… – nyögte, majd alsó ajkára harapott, lenyelt egy kéjes kiáltást, s egyre csak kapkodta a levegőt. – Mes… Me… shh… hnn…!
Immár karjaival takarta az arcát – látni akarta a Mestert, másra sem vágyott, csupán egy pillantásra, de szégyene elhatalmasodott rajta, képtelen lett volna a bűvölő, aranyszín íriszekbe nézni, és félt, rettegett, mit láthat a szőke férfi arcán, ha most ránéz. Aztán hirtelen, kellemetlenül és váratlanul vált el a Mester keze az ő érzékeny bőrétől, épp, mikor már kibírhatatlanul feszítette a kéj, belülről égette mindenét, érzékei pedig eltompultak teljesen; lejjebb engedte az egyik karját, fél szemmel, kábán lesett társa felé, s összerándult a gyomra, kirázta a hideg – a szőke férfi épp őt nézte, egyenesen az arcát fürkészte, és végtelenül fensőbbséges vigyort villantott rá, mielőtt felemelte egyik kezét, egészen az ajkához, s végignyalt két ujján. A Doktor nagyot nyelt, szédült s reszketett, mikor a Mester tenyere a combjaira simult, szinte öntudatlanul teljesítette a férfi által kiadott “Szélesebb terpeszt.” parancsot, majd ajkai hangtalan kiáltásra nyíltak, szemei sarkában könny csillant fel, s fejét a párnába fúrva ívbe feszítette a hátát.
A Mester pedig nem is lehetett volna elégedettebb. Egy pillanatig sem volt durva, nem harapta, karmolta a Doktor karcsú testét sehol és semmiért cserébe, csak somolygott, simogatta szabad kezével, ahol épp érte, mert annyira szép volt, döbbenetesen gyönyörű és ártatlan és törékeny és árva, már rég nem látta ennyire tisztán az igazi Thétát, ezt a gyenge, elesett, magányos lelket, ezt a tehetetlen, ostoba, gyermeteg idiótát, az árulóját, barátját, ellenfelét, legyőzőjét, reménytelen és múlhatatlan, keserűen örök, kínzó szerelmét – és ajkai mosolyra húzódtak. Vonásai egészen ellágyultak, kezét végtelenül lassan és gyengéden mozgatta, s már épp a Doktor ajkaihoz hajolt volna, fejében az a megmagyarázhatatlan, groteszk gondolat fogant meg, hogy meg kéne csókolnia őt, mikor társa az oldalára fordult, s egyik kezének ujjait reszketve fonta a Mester csuklójára, s gyengén tolni kezdte lejjebb, beljebb, pilláit szorosan hunyta le, kéjes sóhajai egyre szaporábbak lettek, míg végül már másra nem volt képes, csak rekedten nyögdécselt. És a Mester felvont szemöldökkel vigyorgott ismét, a Doktor vállához hajolt, csókot adott rá, végignyalt a puha bőrön, ajkaival ízlelte, finoman harapta meg, majd lassan húzódott társa szép ívű nyakához, hogy ott ugyan ezen műveleteket hosszabban, erotikusabban és gyengédebben elismételje. A Doktor pedig erőtlenül szorította combjai közt a szőke férfi kezét, arcát félig a párnába fúrta, hogy a Mester jobban hozzáférhessen a nyakához, csendesen nyöszörgött, az utolsó porcikájáig eltöltötte lehetetlen szerelmének bódító illata, beleremegett minden csókjába, egészen egy utolsó, elnyújtott nyögésig, ami remegő ajkai közül szaladt ki – s amit a Mester egy apró csókkal jutalmazott. Lüktetett az egész teste, szédült kábulatban fürdött nyakig, fuldoklott és képtelen volt mozdulni, érezte, hogy társa kihúzza a combjai közül a kezét, majd két sima tenyér csúszott a mellkasára, finoman nyomta vissza a hátára, s megcirógatta az oldalát. Minden tagja bizsergett, ő maga pedig kellemesen szédült, de leginkább az ajka izzott – s mikor erre gondolt, erőtlenül elmosolyodott.
- Koschei… – rebegte elfúló hangon.
Csitító ujj ért az ajkaihoz, majd egy kéz simított végig az arcán, ő pedig bújt hozzá, amíg csak lehetett, aztán az ágy csendesen megnyikordult, a Doktor pedig érezte, hogy a Mester most egészen közel hajolt hozzá, annyira, hogy perzselő lélegzete az arcát érte. Lassan nyitott fel halovány, megrebbenő pilláit, s lehetetlenül zöld szemei találkoztak Koschei, Ura és Mestere éles, aranyszín pillantásával. Homlokuk összeért, a Mester két tenyere közé fogta társa arcát, s tudatuk egy pillanatra összeolvadt. És a Doktor rémülten rezzent össze. A szőke férfi felegyenesedett, mereven és üresen nézett a Doktorra, arca kifejezéstelen volt, már megint nem árult el semmit, semmi többet, mint amennyit a Doktor a fejében látott, de az éppen elég volt, sőt, végtelenszer több, mint amennyit valaha is tudnia kellett volna. Mozdulatlanul feküdt az ágyában s megremegő ajkakkal bámulta a TARDIS plafonját.
- Aludj, Théta. Álmodj tovább.
A Mester elfordult, minden további szó nélkül felállt az ágyról, s mire a Doktor összeszedte magát, már csak azt láthatta, ahogy a szőke férfi egy táskával a vállán sétál az ajtó felé, miközben visszaveszi sötét bőrkesztyűit. Aztán kinyílt az ajtó, a Doktor kétségbe esetten kapott a Mester felé, mielőtt szikár alakja a folyosó sötétjébe olvadt. Thonk. A TARDIS ajtaja csendesen záródott be. Aztán minden elnémult, végleg.

Amy nevetve csapta hátba, miközben az előző estéről kérdezgette őt – néha kiabáltál, vagy valami hasonló, aggódtunk Rory-val, de nem tudtuk, merre keressük a szobád -, Rory egyet értően bólogatott és karba font kezekkel, kérdőn, kissé gyanakodva méregette őt, de a Doktor mosolyogva hárított – semmi különös, visszatérő, rossz álom csak, nem kell félni, és a legkevésbé sem aggódni – , majd kifelé kezdte őket terelni az ajtón, kínálgatva nekik a Childora-2 sűrű gázzal borított, igen látványos egét, s mikor végre egyedül maradt, fáradtan, fásultan nyújtózkodva sétált vissza a TARDIS vezérlője felett lévő képernyőhöz, s ismét elolvasta a Gallifrey nyelvén írott feliratot, ami nagy valószínűséggel aznap hajnal óta villogott rajta. “Itt vagyok, Théta, ne félj… rettegj.” Felsóhajtott, majd lassanként elmosolyodott, szélesen és élesen. Nem látod, Koschei, nem érzed, mennyire reszketek?

Cím: Tycho
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Mester × Doktor (Koschei × Theta, illetve Tizenegyes)
Korhatár: PG-13
Kelt: 2011/07/29
Ajánlás: Diámnak ♥
Megjegyzés#1: a Tycho a Kassziopeia csillagkép rendszerének része, egy szupernóva, ami 1572-ben robbant fel, s azóta is lángol
Megjegyzés#2: ajánlott zene: David Lanz – Cristofori’s Dream
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

Koromsötét volt a csillagpettyes űr, végtelen és tintakék, szabálytalannak tűnő, szigorú rendben mozgó fények táncoltak látszólag egy helyben, mozdulatlanul pulzálva, ragyogva felviláglottak majd elhalványultak; üres volt a mindenség és lüktetett benne az élet, mintha az összes csillag egy-egy dobogó, eleven szív lett volna: árasztották magukból a perzselő energiát, forrtak megállíthatatlanul és eltörölhetetlenül, s mégis fagyos volt a kozmosz, az univerzum közepe egy tátongó lyuk – mintha kimetszették volna szerves lelkét, s milliárdnyi más testbe oltották éltető lángját, hogy bennük létezzen tovább. És a Doktor felsóhajtott. A TARDIS tetején ülve, a semmibe lógó lábakkal, fáradtan pásztázta az őt körülölelő végtelent, hosszan, lassan szívta be a levegőt, míg mellkasa már kellemetlenül szűkké vált, s benntartotta néhány pillanatra – lehunyta lehetetlenül világos, szőke pilláit, állát megemelte kissé, majd vékony, szép ívű ajkai elnyíltak, ahogy kieresztette köztük lélegzetét. Komótosan nyúlt a fején lévő cilinderért, leemelte, s tátongó belsejével felfelé fordítva tette az ölébe, majd belebámult. És látta benne a mindenséget. Borostyánzöld íriszeiben képtelen emlékek árnyai halványlottak, ajka meg-megrándult, arckifejezése fásult közöny állapotából lassanként a maró fájdalom, s végül a fojtogató szorongássá olvadt. Kezei egyre görcsösebben szorították a cilindert, fogai között szűrte a levegőt, érezte, hogy a bőre alá kúszik a könyörtelen és az elkerülhetetlen, s minden tagja egyszerre rándult össze, mikor szemei sarkában felcsillant egy könnycsepp, s aláhullott a cilinder gyomrába.
Meglepetten rázta meg a fejét, nagyokat pislogott, mint akit váratlanul arcul csaptak, s hangsúlytalan szemöldökeit felvonva, értetlenül meredt maga elé. Min is elmélkedett az imént? Ha nem emlékszik rá azonnal, biztos nem fontos. Túl sokáig bámult egy pontra, s bekönnyezett a szeme, igen, így történhetett, semmi különös, csupán… csupán… nos igen. Ahogy ismét az űrbe tekintett, meg akart szólalni, ajkait elcsigázott mosolyra húzta, arca kisimult, s lélegzete szinte teljesen elakadt – tátogott némán, hangja messzire illant, így feladta, végül csak mosolygott keserűen és üresen, kimerülten pislogva a kékes-vörösen lobogó, sárgás fénnyel égő Tycho-csillagra.

- Szedd már össze magad, ez nem a mély űr! Egészen nyugodtan feljöhetsz velem a TARDIS tetejére.
Bizonytalanul lépett ideges-izgatott társa mellé, nyugtalankodva bámult ki a nyitott ajtón, s félve attól, hogy akármikor kizuhanhat, azonnal megszorította Koschei finom, kecses kezét, amint a fiú felé nyújtotta. Hevesen rázni kezdte a fejét, s mert szólni már nem mert, könyörgő tekintetével bombázta barátját, alsó ajkát beharapta, s tehetetlen aggodalmában, tiltakozón felnyögött – mindhiába. Koschei ugyanis a következő minutumban már a küszöbön állt, átjáró a semmibe, a mindenbe, hátranézett a válla fölött a szorongó Thétára és fölényesen rávigyorgott, majd elrúgta magát a padlózattól, s barátja csuklóját megragadva maga után rántotta őt az eleven űrbe. Théta pedig kiabált, kapálózott egy darabig, majd ahogy a TARDIS gravitációs terétől messzebb sodródtak kissé, reszketve és szégyenérzet nélkül karolta át társa karcsú derekát, s olyan szorosan simult a másik fiú hátához, hogy az atomok se férhessenek kettejük közé. És Koschei nevetett, csak nevetett teli szájjal, két kezét barátja karjaira simította és ujjaival észrevétlenül cirógatta a sápadt bőrt, lábával a TARDIS felé rúgott, s beakasztotta cipője orrát az ajtó fém szemöldökfájába – egy ideig még élvezte, kiélvezte társa lehetetlen közelségét, majd egy erősebb rántással visszahúzta magukat az űrjármű teteje felé. Mikor már biztos, erős gravitációs burokban, láblógatva ültek a TARDIS hátán, s kellőképpen szorosan simult össze az oldaluk, Théta végre hajlandó volt barátja tejfehér, szeplős, gyönyörű metszésű arcáról az őket körülölelő csillagok felé fordítani a tekintetét. Rézarany íriszeiben ezernyi izzó gázgömb képe tükröződött vissza, vonásai árulkodtak arról, mennyire lenyűgözte a látvány, ajkai döbbenetében elnyíltak, s öntudatlanul fogta ujjai bilincsébe Koschei kezét ismét, ahogy rácsodálkozott a végtelenre.
- Ez… varázslatos. – Ajkai magától mozogtak, sóhajtott, mosoly kúszott gyermeteg arcára, s pilláit félig leeresztve döntötte fejét társa vállának.
- Megmondtam, hogy nincs mitől tartani. És hogy megéri. – Koschei elégedettnek tűnt. Főleg önelégültnek. És átkarolta Théta derekát, hogy még közelebb vonja magához. Féloldalasan fordult, hogy mélyebbet kortyolhasson a puha, csokoládébarna tincsekből áradó tavaszillatból.
- Az a csillag, mintha,… haldokolna – mutatott egy szupernóva felé tétován a másik fiú.
- Percek kérdése, és önmagába omlik. – Koschei hangja a szokásosnál és csendesebb és élesebb volt, szabad kezével lustán túrt rozsdavörös tincsei közé. – A szemünk láttára fog felrobbanni. Fel tudod ezt fogni, Théta? Évmilliók röpültek el mellette, öreg és halovány már, s mi, akik még száz évet sem éltünk, tanúi leszünk, ahogy kileheli megfáradt lelkét. Egy csillag halála.
Théta megborzongott. Ismét eluralkodott rajta a nyugtalanság; felhúzta a térdeit, s fél kezével átkarolta a combjait, arcát pedig a vörös fiú nyakához fúrta, s onnan pislogott a szupernóva felé. A látvány pedig felejthetetlenül az emlékezetébe égett. Leírhatatlan volt az a rengeteg, vakító fény, vörös, sárga, narancs, ibolya, lángolt és forgott, örvénylett a feketeséggel, hangtalan volt, mégis hallani vélték a szupernóva halálsikolyát, bent, a koponyájukban mennydörgött, belülről rázta meg őket, Théta görcsösen kapaszkodott Koscheibe, kinek az azúrnál kékebb íriszei izzó vörösbe fordultak, ahogy a vérző csillag mélyébe tekintett.
- Tycho – szólt csendesen, ajkait nyitva felejtette, sűrű pillákkal keretezett, mandulavágású szemeit pedig lassan, komótosan hunyta le.
- Hogyan? – kérdezett vissza értetlenül Théta. Ő képtelen volt elfordulni; magához láncolta a perzselő látvány, s minél halkabb volt a fejében a süvítő tombolás, ő annál erősebben kapaszkodott barátjába.
- A szupernóva neve. Tycho.

Ennyi év, ennyi végtelen, vánszorgó, veszteglő idő elfecsérlése után még mindig van valami régi, tiszta és saját, amit nem törölt el a végzet mindenható keze. A Doktor megtörten, kimerülten, fásultan sóhajtott ismét. És mosolygott. Lehetetlenül zöld, ragyogó szemeit egy pillanatra ismét könny homályosította el, majd amilyen hirtelen jött, olyan gyors mozdulattal el is maszatolta a sós cseppeket sápatag, sima, bársonyos bőrén. Félre dobta a cilindert, ujjait a tarkóján fonta össze, ahogy elfeküdt a TARDIS tetején, s felhúzott térdei mögül pillantott a fölé boruló, csillagpettyes boltozatra, s merengve bámult bele az évszázadok óta kioltott szupernóva kiüresedett szívébe. És nevetett. Mester. Mesterem. Látod, amit én is? Kettőnk forrongó csillagai lassan, az évszázadok alkonyában égnek. Égnek, lángolnak, lobognak – s már réges-rég halottak.

Cím:  Endlessly
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Mester × Doktor (Simm!Mester × Tízes, illetve Tizenegy, utalással)
Korhatár: NC-17
Kelt: 2011/07/27
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

Ahogy az oldalára fordult, a lepedő egy kissé összegyűrődött alatta, felhúzta az egyik lábát, a takaró pedig a combjára csavarodott, belemarkolt, az ajkaihoz húzta és ráharapott az anyagra.
Kényeztető kéz simított végig az oldalán, majd cirógatta meg combjának belső oldalát, s finoman megmarkolta, feljebb húzta és határozottan az ágyhoz nyomta, miközben puha, forró ajkak kóstolgatták a nyakát, gömbölyű vállát, majd hevesen emelkedő s süllyedő mellkasához húzódtak, s szálkás izmainak apró barázdáin siklottak végig, csókokkal borítva el a felforrósodott bőrt. Ő a szőke férfi felé nyúlt, reszkető kezének ujjai a kerek, szép arcot érték, tenyere a finom bőrre simult, s erőtlenül húzta maga felé, végignyalt ajkain, s résnyire elnyitotta őket, hangosan, vágyakozón sóhajtott fel, tekintetével csókért könyörgött. Szeretője pedig fölényesen mosolygott rá, elégedetten hunyta le hosszú, sűrű pilláit, majd földöntúli fénnyel csillogó, aranyszín íriszeit ismét a barna férfi felé fordította, s éles, bájos, kegyetlenül kedves vonásai ellágyultak egy pillanatra, mielőtt megadóan csókra hajolt. Ajkaik találkoztak, felizzott a fűtetlen, deresen szerelmes csók, puha nyelveik forrón, hevesen simultak egymáséhoz, fogaik össze-összekoccantak, s a barnahajú a szőke tincsek közé szántott, lágyan simogatva társa fejét a tarkójánál – görcsösen kapaszkodott a másik férfiba, hagyta, hogy egyre mélyebben csókolja őt, próbálta viszonozni, de végül elszakította ajkait, s fejét a párnákba fúrva nyögött fel. A szőke férfi két kézzel társa combjaira markolt, szétnyitotta őket, majd ujjhegyei végigszaladtak a barnahajú ágyékán, széles vigyort villantott a másik férfi arcába, kéjesen nyalt végig saját ajkain, s a hosszú combok közé simulva húzódott vissza szeretője szép ívű nyakához. Miközben egyik kezével a kis, formás fenékbe markolt, ajkai s nyelve a barnahajú bársonyos bőrét ízlelgették, majd ahogy feltámaszkodott, s egészen szeretőjéhez bújt, újabb csókot kezdeményezett, s mikor a férfi lángoló testébe hatolt, a lehető legmélyebben csókolta a őt, bármiféle előforduló nyögést és sikoltást szinte teljesen belé fojtva. A barnahajú pedig minden ízében remegett, tehetetlenül, görcsösen, szerelmesen ölelte a szőkét, lábait a férfi vékony dereka köré fonta, annyira szorította, hogy szinte mozogni sem tudtak, sűrű, sötét pilláit lehunyta, s csak csókolta, csókolta hevesen, szenvedve, vesztett szenvedéllyel szeretőjét, nyögései elolvadtak a szőke férfi mézédes ajkain, sóhajai kesernyés szirupként csorogtak vissza a torkán.
Összerándult a teste, egészen a mellkasához húzta az egyik térdét, a takaró csücske, amire az imént ráharapott, már nedves volt a nyáltól, s ő nyugtalanul mocorgott, fulladozva fel-felnyögött, s reszketve ölelte magához az egyik párnáját, ami épp a keze ügyébe akadt.
Ahogy egyre hevesebben mozogtak, a szőke férfi még szeszélyesebb lett; hol gyengéden simította, csókolgatta szeretőjét, hol pedig karmolta, harapta édes bőrét, ajkát – lassan mozgatta a csípőjét, majd hirtelen és durván gyorsított, sóhajtozott a barnahajú füléhez hajolva, végignyalt rajta s finoman megkarcolta a fogaival, a cimpára harapott, majd macskásan, csendesen duruzsolva dörgölőzött társa mellkasához. A barnahajú tehetetlenül vergődött csak, teljesen átadta magát a pokoli, perzselő kéjnek, úgy tett, ahogy a szőke utasította, egy pillanatra sem ellenkezett, sőt, meg sem fordult a fejében, hogy megtagadja szeretője szavát, egyszerűen csak csinálta, mindent, bármit, és élvezte, igen és igen, annyira hihetetlenül, őrjítően, kegyetlenül élvezte… Az összes ágynemű széttúrva, megviselten hevert körülöttük, egyedül a takaró csavarodott a derekuk köré, de a szőke férfi legyűrte magukról azt is, s ismét hozzásimult teljesen a másik férfihez, szorosan ölelkeztek, csókban olvadtak össze megint, el sem távolodtak, míg a kéj fel nem szakította ajkaikat, s egymás után, szinte egyszerre nyögtek beteljesülten, fojtott hangon, mégis kiáltva. Aztán csak hevertek egymás mellett, percekig csupán a vállaik értek össze, mintha véletlenül feküdnének ilyen közel – kapkodták a levegőt, szédülten, köhögve, lehunyt pilláik mögül szikrázó csillagokat láttak, minden tagjuk ernyedt zsibbadásba feszült, s nem tudtak mozdulni, egy tapodtat sem. Végül a szőke tért magához hamarabb, ajkait megnyalta, majd nyelt, fejét lassan fordította a barnahajú felé, s lapos, fáradt pillantással méregette egy percig – szeretője továbbra is csak reszketett némán, arca kipirult teljesen, s kócosabb, gyűröttebb volt, mint valaha – aztán megadóan sóhajtott fel, s a másik férfi derekát átkarolva kucorodott mellé szorosan, arcát társa nyakához fúrta, s nyomott egy csókot a még mindig forró bőrre. A barnahajú még hosszú pillanatokig képtelen volt felnyitni ólomsúlyú pilláit, ám ahogy megérezte a hozzábújó férfi testének kellemes, megnyugtató, lüktető melegét, bágyadt mosolyra húzódtak az ajkai, s lenézett a kusza, szőke tincsekre, majd állát közéjük fúrva hunyta le ismét a szemeit. Nem tartott soká, néhány percnyi éden volt csak. De talán megérte egy világ pusztulását is. Egy világét, kettőét, tízét, ezerét, az összesét. Megérte. Talán megérte. Talán.
A takaró egészen köré csavarodott, fejét a párnába fúrta, s már fulladozott tőle, mindene görcsösen reszketett, ahogy szorongatta az ágyneműt. Szája sarkában nyál csillogott, gyűrött volt és kapkodta a levegőt, s egy hangos, kéjes nyögésre riadt fel.

A Doktor halovány pillái azonnal felnyíltak, félve pislogott körbe, tartva tőle, hogy valaki van a szobájában rajta kívül, aki kiabál, illetve, nyög, valamilyen megmagyarázhatatlan indokból kifolyólag… de ki lehet az. Kicsoda. Mert a szoba teljesen üres volt, mint mindig. És nem. Nem, nem, az lehetetlen, teljességgel kizárt, képtelen badarság, még az ötlet is, hogy ő maga volt – márpedig nem volt rá más magyarázat. De miért nyögött volna? Ráadásul úgy? Ja, az álom. Álom? Álom volt egyáltalán? Nem, nem az volt. Emlék. Emlék? Ah, igen, a szőke férfi. Férfi. Nem, nem egyszerű férfi volt. A Mester. A szép Mester, a szőke Mester, azok az éles, metsző, aranyszín szemek, a mosoly, az a pimasz, kegyetlen, bűvölő, páratlan, gyönyörű, őrült mosoly, és az az alkat, az a test, kétségtelen, az egyik legvonzóbb inkarnációja, mmh, igen, s még mindig annyira nagyon, pokolian jól csókolt, jobban, mint bármilyen ember, asszony, férfi, bárki, bárki. És mindennél többet jelentett. Mindennél. Megrázta a fejét.
A Doktor lassan, mélyen sóhajtott fel, lerúgta magáról a takarót, ami nedves volt hideg verejtékétől s forró nyálától; állához felhúzott lábakkal ült fel, magához ölelte a combjait, s lehunyt pillákkal döntötte a homlokát a térdének. Minden csendes volt körülötte, az árnyak mozdulatlanok, a fények haloványak – egyedül szíveinek ütemes kalapálását hallotta, ta-ta-ta-tamm, ta-ta-ta-tamm, sosem felejtette el, s nem is fogja, ez az ütem mindig és örökké a Mesterre emlékeztette, rá és az őrületére,… rá és a szenvedélyükre, szeszélyükre, szerelmükre, múltjuk-jelenük-jövőjük, minden, csak ő és a Mester. Nagyot nyelt. Nem értette. És soha, de soha nem mutatta volna ki. És mégis, ahogy lehetetlenül zöld szemeit TARDIS plafonja felé fordította, ajkai sarkában mosoly bújt meg. Ismét megrázta a fejét. Emlékek csupán. Emlékek, amik azzá tették, aki. Beletúrt a hajába, majd nyújtózkodva dőlt vissza az ágyba. Felesleges az idegeskedés – végül is, szépet álmodtam, nem igaz?

Cím: Kábulat
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Mester × Doktor (Simm!Mester × Tizenegyes)
Korhatár: R
Kelt: 2011/07/25
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.
Megjegyzés: Diának akartam ajánlani, de nem hiszem, hogy érdekli. És el is szúrtam.

Ahogy a Doktor megemelte barna, kopottas, elegánsan szép csizmába bújtatott lábát, hajnali harmat zuhataga áztatta át a cserzett bőranyagot, s a kövér, vadul zöldellő fűcsomók szinte ropogva hajlottak félre a férfi talpa alatt, ahogy elindult a TARDIS felé. Percekig bámult csípőre tett kezekkel egy távolodó, vörösen lángoló hajzuhatag karcsú tulajdonosa után, arcán halovány mosoly, fülében még visszacsengtek saját intő szavai, amikkel ellátta a lányt, majd egy mély sóhaj kíséretében fordult sarkon. Földöntúlian zöld, ködös, bűvölő íriszei eltűntek egy pillanatra, ahogy lehunyta szinte láthatatlanul világos, szőke pilláit, míg megigazította sötétpiros csokornyakkendőjét, majd zsebre dugott kézzel, bambán a tintakékből lilába forduló, lassanként barackrózsaszínné fakuló eget bámulva lépett leghűségesebb, legöregebb útitársa mellé, s tenyerét az utánozhatatlanul kék falra simította. Megszédült. Zavartan ráncolta a homlokát, egyre homályosodó látását szemei folyamatos dörgölésével próbálta orvosolni – izmai lassanként mondták fel a szolgálatot, fokozatosan ereszkedett a harmatos föld felé, míg végül már térdelt a fűben, vakon pislogott, s egyre csak kapkodta elnehezülő fejét. Nesztelen lépteket hallott, megpróbált a közeledő idegenhez, feltételezett támadójához szólni, de vékony, íves, szép ajkai némán mozogtak, s mintha egyszerre az összes oxigént elszívták volna tüdejéből, hangtalanul fulladozott egy percig, majd végül a tudattalan kábulat hullámai átcsaptak a feje felett, így ő maga már nem észlelhette, hogy mielőtt eszméletét vesztve elterülhetett volna a harmatos fűben, két erős kar fonódott karcsú, törékeny teste köré, s még abban a minutumban magasra emelte őt. Néhány, szinte nevetségesen könnyed lépés ropogott a friss fűben, a TARDIS ajtaja azonnal, egy apró érintésre kinyílt, majd a belépő alak mögött engedelmesen becsukódott.
Két dühös elefánt, egy haldokló zsiráf és egy száztagú tűzoltózenekar lármázott egyszerre a Doktor fejében, mikor magához tért. Mindkét tenyerét az arcára simította, de hamar lehanyatlottak ismét a kezei – mintha minden tagja ólomból lett volna, lélegeznie is fájdalmas volt, annyira zsibbadt és sajgott az összes izma. Miután a levegő összetételéből és az ismerős fényekből, hangokból következtetve megállapította, hogy a TARDIS-ban van, és realizálta, hogy a vezérlőterem üvegpadlóján fekszik, egy sor elhúzódó, kínzó erőlködés után ülőhelyzetbe tornázta magát, s felnyitotta halovány pilláit, kábán pislogott körbe, erősen koncentrálva, hogy ne zuhanjon vissza a padlózatra. Felnyögött. Csendesen, hosszan, fájdalmasan – s szinte azonnal érkezett is válasz, ismerősen csengő, rövid, száraz nevetés, majd egy rosszalló sóhaj, s közeledő léptek zaja. A Doktor egy pillanatra megrémült, láthatóan összerezzent, ám ahogy az egyértelműen közeli, szinte saját illat a testébe kúszva olvadt lüktető, megdöbbentően boldog sziruppá; megnyugodott, s már szinte mosolyogva nézett fel az elé guggoló férfire. Félig lehunyt pilláin át szalmaszőke tincseket látott, kerek, első pillantásra kedves, másodikra inkább kifürkészhetetlen arcra pislogott, s tekintetét mélyen fúrta a sejtelmesen csillogó, magával ragadó, aranyszín íriszekbe. Zsibbadt ajkait szóra nyitotta, hitetlenkedve ingatta meg a fejét, s egyik remegő kezét a szőke férfi felé nyújtotta, ám hang nem hagyta el a torkát, s ujjai sem érték el a puha bőrrel kecsegtető arcot.
- Ezek szerint még nem vagy egészen magadnál. – A Mester hangja pont olyan csendes és éles volt, mint mindig, csak az orgánum változott az évszázadok során; arca viszont még mindig a bukott miniszteré volt, ami csak egyet jelenthetett. – Úgy terveztem, hogy visszahozom a TARDIS-t pontosan oda, ahonnan elvittem, veled együtt, míg te békésen alszol, de…
A Mester felállt, a vezérlőpulthoz lépett, s néhány könnyed mozdulattal leparkolta a csillag- és időközi járművet, majd ahogy minden hang elhalt, s csak kettejük lélegzése törte meg a rájuk zuhanó, közéjük feszülő csendet, lassan, hangosan felsóhajtott. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, miközben az irányító panelekre támaszkodott. A Doktor bágyadtan pislogott a férfi alakjára, s minden éber sejtjével arra koncentrált, hogy mozgásra tudja bírni a hangszálait. S végül…
- Mi a célod…? – Szinte csak lehelte a szavakat, ajkai alig rezzentek meg, ám a szőke férfi mégis azonnal sarkon fordult, s ismét a kába Doktor elé guggolt, morcos tekintettel mérte végig őt, végül pedig letelepedett a bután, kissé kicsavarodva, terpesztett lábakkal ülő férfivel szemben, néhány centi távolságra a Doktortól, s a mellkasa előtt karba font kezekkel hajolt közel hozzá.
- Ó, csak a szokásos – vigyorodott el kínzó kegyetlenséggel a Mester. – Szerencsére te okos fiúként, szépen, ügyesen belélegezted az összes gázt, a TARDIS-od pedig nem ellenkezett, mikor társas utazásra vittem. Dicsérd meg, egész úton nagyon jó kislány volt.
A Doktor zavaros tekintete a másik férfi arcát fürkészte. Mélyet lélegzett, ajkait összeszorította kissé, s lehunyta, majd felnyitotta a pilláit. A szőke férfi érdeklődve, szinte szelíden mosolyogva figyelte társának minden apró mozdulatát.
- Megmérgeztél…? Mi ez…? – kényszerítette ki magából a Doktor. A másik férfi nevetve legyintett, majd izgatottan nyalt végig az ajkain, mielőtt megszólalt volna.
- Csak egy csipetnyi saját kreálmány – mondta felszegett fejjel, s arcán gőgös félmosoly suhant át. – Ne aggódj, nem halálos. Csupán kissé bágyadttá és… mozgásképtelenné tesz. Nagy dózisú érzéstelenítő az Erdő rengetegéből – magyarázta a férfi. – De úgy látom, már múlik a hatása, ha képes vagy beszélni. Kár érte; jobban szeretem, ha teljesen tehetetlen vagy. – Grimaszolt.
A ragyogó, zöld íriszek ismét elvesztek a szinte láthatatlan pillák takarásában – tulajdonosuk fáradtan, hangtalanul lélegzett, fejét a falnak támasztotta, pihegett, erőt gyűjtött, próbálta legyőzni a gyengített mérget, hisz’ még annyi, de annyi mindent akart mondani a Mesternek, fejében dübörögtek a válaszért sikító kérdések, semmit sem értett, tudni akart mindent, és rettegett az igazságok fullasztó súlyáról. Ismét megszédült, a gondolatok felzaklatták, arcizmai fájdalmasan összerándultak, s elgyötört nyögés szakadt fel a tüdejéből.
- Számtalan kérdésem lenne, de… – A Mester hangjára a Doktor összerezzent, nagy nehezen lenyelte a szédülés okozta hányingerét, s kissé kába tekintete társa aranyszín íriszeit kereste. A szőke férfi arcára félmosoly kúszott.
- A fenébe is, hisz’ rád van írva az összes válasz – sóhajtott lemondóan a Mester, s egészen közel hajolt a másik férfihez. – Te sem úsztad meg egy darabban az Időzár-balhét.
Komótosan emelte fel egyik kezét, ujjait végighúzta a Doktor combján, majd tenyerét a férfi mellkasára csúsztatta, s felvont szemöldökkel figyelte, ahogy társa szinte ösztönösen mozdítja a testét, hogy minél inkább a simogató kézhez bújjon. A Mester somolyogva térdelt fel, majd a sarkára ülve hajolt a másik férfi fölé, s immár mindkét keze a karcsú testen kalandozott – míg az egyik a Doktor hosszú, formás combjain siklott fel-le, meg-megmarkolva azt néha, a másik a gyorsuló légzéstől reszketve hullámzó mellkast simította továbbra is, néha megcirógatva az íves nyak puha, sápadt bőrét. Elvigyorodott. Ez már egyre inkább kedvére való volt. A Doktor zsibbadt, remegő mozdulatlanságba süllyedve, fáradtan pislogott fel társára; a Mester vonásai kisimultak, szép ívű ajkait résnyire nyitotta, ahogy egyre közelebb hajolt a másik férfihez.
- Igazán tetszik az “új” Doktor – súgta a reszkető férfi ajkai közé, ismét mosolygott kegyetlenül, halványan, mindkét tenyerét a hamvas, fehér arcra csúsztatta, s homlokát óvatosan a Doktorénak döntötte.
- Mit akarsz még…? – nyögte a Doktor. A mérgesgáz hatása már szinte elmúlt, ám ő továbbra is mozgásképtelen volt, tagjai kocsonyásra olvadtak, fülében felforrt vére lüktetett hangosan, s egész testét betöltötte, elárasztotta, s az utolsó, legárvább sejtjéig átitatta a Mester szédítő méz és sajátosan kesernyés, bódítóan édes illata, ami a Doktort mindig a fahéjéra emlékeztette. Erőtlenül emelte fel a kezeit, s társa csuklóira fonta hosszú, cirógató ujjait, ajkait pedig apró, kótyagos mosolyra húzta.
- Az életed akarom, Théta. Semmi többet.
A kényeztető, simogató kezek azon nyomban elszakadtak a Doktor arcától, s hamar a férfi ingébe markoltak durván, pár másodpercig szorosan tartották őt, majd a Mester görcsösen rázta meg az elgyöngült, karcsú, törékeny testet – a Doktor lehunyta pilláit, nem ellenkezett, nem tiltakozott, csak hagyta, hogy társa néhányszor a TARDIS falának lökje, majd mikor a szőke férfi a falhoz passzírozta őt, ragyogó, zöld íriszei mélyen a Mester arany tekintetébe fúródtak, s mindketten mozdulatlanná dermedtek. Egy percig csak bámultak egymásra – két fáradt, nyughatatlan szempár, fiatalok s időtlenek, a végtelenbe tekintéssel megátkozottak – sóhaj szakadt fel mindkettejükből, a szorítás lazult, egyre csak lazult, míg végül a szőke férfi hosszú pillái lecsukódtak, ajkai pedig társáéra forrtak. És csókolóztak hosszan, mélyen, szerelmesen, de keserédes ízzel a szájukban, vesztett szenvedéllyel, mint az egyetlen hervadt virág a csokorban, furcsa, bús boldogság ölelte körül őket, s kézmeleg lángok táncoltak köztük. Aztán a Mester elhajolt, még egyszer végignézve a másik férfin elfintorodott, először feltérdelt, majd lábra állt, s egy néma, mély, gyors lélegzetvétel társaságában hátat fordított az őrá egyszerre döbbenten s kérlelve pislogó Doktornak.
- Még találkozunk, Doktor.
A szólított erőtlenül bukott oldalra, fejét a padlóba ütötte, pillái lassan lecsukódtak, ahogy erős fájdalom lüktetett végig a testén. Néhány gyors, könnyed lépés zaja, majd a TARDIS ajtaja kinyílt, s szinte azonnal be is zárult. A Doktorra rászakadt a pangó csend. Felnyögött, majd görcsben álló izmait ellazította, lélegzete lecsillapodott, szíveinek üteme vészesen lassulni kezdett, s ahogy résnyire nyílt szemei előtt milliónyi apró, színes folt kezdett vad tangózásba, eluralkodott elméjén a leszálló köd. Eszméleténél, de tompán, süketen, homályos látással hevert csak az üvegpadlózaton. Nem érzett semmit. Nem mozgott, nem gondolkodott, nem beszélt, s nem, nem, nem remélt már semmit abban a pillanatban. Csak feküdt. És lélegzett. És élt. Élt, ahogy a Mester is. Élt. Semmi több. Könny szökött a Doktor szemébe, s forrón folyt végig sápatag arcának hamvas bőrén. Megkönnyebbült. A Mester élt. Túlélte, megint. Csak ennyi. Csak élt. Nem is kellett más. Semmi több.

Cím: Rubato e secco
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/04/19-22
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés#1: rubato = csapongva, egy-egy hang értékének önkényes meghosszabbítása vagy megrövidítése; secco = szárazon, röviden
Megjegyzés#2: Ne haragudj, Stanziii! D’:
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

Apró talpak szapora kopogása törte meg a néptelen, néma lépcsőház fakó, őszi csendjét – Constanze Mozart sietett fel a lépcsőfokokon, karján kis, gyöngyökkel hímzett táska billegett, ruhái díszesek, de láthatóan olcsóbb darabok voltak, fején széles karimájú, tollas női kalapot viselt. Bájos arcocskáján életteli mosoly ült, hosszú pillákkal keretezett szemei izgatottan csillogtak, arca kissé ki is pirult igyekezetében és felfokozott hangulatában. Férjével közös lakásának ajtajához tipegett lábujjhegyen, visszafojtott lélegzettel, óvatosan, hangtalanul nyomta le a kilincset, s miután belépett az előszobába, igyekezett a legnagyobb csendben becsukni maga mögött a bejáratot. A táskájára pillantott, amiben ajándék lapult – egy kis likőr, drága, márkás, édes -, letette kalapját, kibújt fényes, kopogó sarkú cipellőiből, kabátját felakasztotta, majd táskájával a kezében indult el férje dolgozószobája felé, ami a nappaliból nyílt. Már a szalon közepén járt, mikor furcsa, kellemetlen, szokatlanul disszonáns hangokat hallott kiszűrődni a dolgozószobából; olyan volt, mintha az egyébként kifogástalan hangú, szerényen díszes, visszafogottan faragott zongorára valaki durván rátenyerelt volna, vagy esetleg, ami rosszabb ennél, ököllel rácsapott. A fiatal nő nagyokat pislogott, ajkai szegletéből leolvadt a vidám mosoly, s tekintetében aggodalom csillant. Ahogy lassan közelebb lépett a résnyire nyílt ajtóhoz, ami férje “műtermébe” vezetett, az előzőhöz hasonló, érces, fülsértő négyes-ötöshangzatok csendültek fel ismét, s Constanze először azt hitte, zavaros beszéd foszlányait hallja, amolyan kísérőzajként – vagy csupán sóhajok sorozata volt? -, ám épp, mikor az ajtóhoz ért, kifejezetten meglepő, oda nem illő hang szólalt meg: egy elnyújtott, hangos, kéjes nyögés, amiben férje egyedi, kissé magasabb, mézes orgánumára ismert. A fiatal asszonynak elkerekedtek a szemei, s ahogy az ajtóréshez lépett, hogy belessen rajta, döbbenetében elnyíltak pirosra rúzsozott ajkai – az őt fogadó, kimagyarázhatatlanul félreérthetetlen helyzet olyannyira sokkolta, hogy majd’ egy percig levegőt sem kapott. Aztán, ahogy lassan kezdte felfogni a látottakat, térdei heves remegésbe kezdtek, kirázta a hideg, szédülni kezdett, s kezeit muszáj volt a szája elé kapnia, különben felsikoltott volna.
Odabent, Mozart dolgozószobájában, a szoba egyik falához állított zongora előtt, illetve, félig-meddig a hangszer billentyűin a fiatal, német zeneszerző ült, szorosan hozzásimulva olasz vetélytársához, aki két kézzel tartotta a szőke férfit; egyik karját a karcsú derék köré fonta, míg másik tenyere a német egyik formás, hosszú combján pihent. Mozarton már csupán hófehér, selyem alsója feszült – méghozzá igencsak szűken -, egyik csuklójáról vajszínű selyeminge lógott le, kabátja, nadrágja, cipői és minden egyéb egy kupacba dobálva hevert a zongoraszéken, összekeveredve Salieri hosszú, fekete bársonykabátjával és mellényével. A szőke német egyik kezével minduntalan végigsimított az udvari zeneszerző szálkásan izmos hátának ívén, cirógatva a kényes, finom bőrt, míg másik kezének ujjai felváltva kalandoztak a férfi alhasán, mellkasán, fenekén és ágyékán. Mozart a lábait az olasz derekára kulcsolta, lüktető ágyékát a másik férfiéhez dörgölte, ahogy lágyan ringatta csípőjét, csapzott volt, és sápadt bőrén egyre-másra piroslottak a kényeztető ajkak okozta, messziről is kivehető foltok. Ajkai pajkos mosolyra görbültek, ahogy szeretője fekete selyemnadrágjába nyúlva a férfi vonzó, kerek fenekébe markolt, kéjesen nyögött fel ismét, mikor Salieri egy sóvárgó sóhajt követően végigcsókolt a német nyakának kecses ívén, majd gömbölyű vállán, s a fiatalabb férfi végignyalt kiszáradt ajkain.
- Ejnye, édes maestro-m – lihegte a szőke -, magácska szerfelett huncut ma…!
Vidáman kacagott fel, ám csengő hangja elcsuklott, s vágyakozó nyögésbe fojt át, mikor az udvari zeneszerző ujjai hegyével végigsimított vetélytársa alhasán, majd az alsó anyaga alá nyúlva finoman rámarkolt a fiatal német merev férfiasságára. Salieri arcán árnyalatnyi elégedettség suhant át, majd fellángoló szenvedéllyel kapott kedvese pirosló ajkaiba, s heves, szerelmes csókot kezdeményezett.
- Ön pedig, szerelmem, ismét túlzottan sokat fecseg – sóhajtotta az idősebb férfi, majd egészen közel hajolt vetélytársához, forró leheletével szinte perzselte finom bőrét. – Ahelyett, hogy csókra szánná édes ajkait…
Mozartnak nem kellett kétszer mondani. Karjait készségesen kulcsolta szeretője nyaka köré, s miután ajkaik összeforrtak egy újabb, őrjítően szenvedélyes csókban, fejét hátra vetette, s hangosan, szégyentelenül, kéjesen nyögve-sóhajtva élvezte, ahogy az olasz zeneszerző kényeztető ujjai fel s alá jártak merevedésén, miközben a férfi szerelmes csókjaival beborította a német nyakának, vállának és arcocskájának puha bőrét. Teljesen és egészen összesimultak néha, kábultan szerelmes pillantásokat váltva, halványan, boldogan mosolyogva egymásra.
Constanze remegő kezei lehanyatlottak, gyöngyös táskája csattanva-koppanva landolt a parkettázott padlón, s ahogy döbbenten, kétségbeesett arckifejezéssel hátrálni kezdett, véletlenül rálépett ruhájának szoknyájára, s egyensúlyát vesztve huppant a fenekére. Felsikkantott, majd szinte azonnal szája elé kapta a kezét ismét, s nagy nehezen, hosszadalmas ügyetlenkedések árán talpra küzdötte magát. Leporolta a ruháját, majd vetett még egy elkeseredett, megtört pillantást az ajtóra, ami feketén meredve választotta őt el férjétől, s férje szeretőjétől – elkapta a fejét, s kezeit védekezőn maga elé húzva, előbukkanó könnyeit nyelve szaladt ki, vissza az előszobába, remegő kezekkel csatolta be cipőjének pántját, majd kabátját lekapva a fogasról már fel is tépte a bejáratot, s olyan csendesen csukta be maga mögött, mint mikor pár perce hazaérkezett.
Salieri összerezzent a nő sikoltására, félve hajolt el Mozarttól, akinek épp pirosló ajkait kóstolgatta, s először a dolgozószoba ajtajára nézett, majd vissza kedvesére. A zavar vöröslő virágai bontottak szirmot sápadt arcán, vonásait aggodalom, s leheletnyi félelem rajzolta át, ahogy ismét a némethez bújt.
- Kedvesem… az imént… az a női hang… – kezdte csendesen, de a szőke férfi az olasz ajkaira csúsztatta mutatóujját, elnémítva ezzel őt.
- Hagyja, szerelmem – szólt sóhajtva, s bájosan szép arca kissé elkomorodott. – Ne nyugtalankodjon miatta.
Karjait szorosan fonta az udvari zeneszerző dereka köré, a férfihez simult egészen, arcát Salieri nyakához fúrta, s mélyeket lélegezve, nagyokat kortyolt szeretője finom bőrének bódítóan édes vaníliaillatából.
- De… de Amadeo… – szólalt meg továbbra is kissé feldúlt hangon az idősebb férfi. – A felesége…
- A feleségem tudja – vágott közbe félhangosan Mozart, s még inkább az olaszhoz bújt. – Tudja, és elfogadta – jelentette ki határozottnak induló, de elcsukló hangon. Salieri nem válaszolt, csak a zongora billentyűit bámulta mereven, miközben szerelme hátát simogatta fel s alá.
- Szeretem Önt, Antonio. Csak Önt, senki mást. Szóval… – a német aprót sóhajtott, ahogy elhúzódott kissé az udvari zeneszerzőtől, s egyik kezét a férfi arcára csúsztatta, kedvesen cirógatva bársonyos bőrét. – Szóval inkább velem foglalkozzon most.
Mozart ajkai sarkába huncut mosoly kúszott, s kihasználva az idősebb zeneszerző átmeneti figyelmetlenségét, pajkosan az olasz kerek fenekébe markolt, majd végigcsókolt szép nyakának ívén.
Salieri fojtottan felnyögött, a szőke német csak kuncogott. Aztán szerelmesen bújtak egymáshoz, s forró, szenvedélyesen mély csókban forrtak össze. Mintha megállt volna az idő – a zongora sikolyait már meg sem hallották, fejük felett összecsaptak a vágy tengerének vad hullámai, mélyen elmerültek benne s egymásban, perzselő sóhajaik édesen olvadtak szét, s töltötték be körülöttük a sziruposra sűrűsödött teret. Bűvölő csókok, heves, óvatos, durva, gyengéd, s őrjítően jóleső érintések, szerelmes szavak, nyögések, mosoly és könnyek, melyeket újabb csókok szárítottak fel…
Constanze Mozart az alkonyodó utcán, házuk kapujában állva, a hideg falnak dőlve zokogott némán.

Cím: Andante
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/04/08-09
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés: andante = lassan, lépésben
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

Botladozva lépkedtem a bécsi éjszaka nyirkos kövezetén. Minden kihalt volt, párás és csendes, az ablakok és ajtók zártak, az utcai fények fakó foltokként világlottak a holdvilágos éj fekete palástja alatt. Majd’ szétvetett a jókedv és a tenni vágyás, belülről feszítette az idegeim, mintha valaki folyton a fülembe súgott volna, hogy gyerünk, gyerünk, csináld csak, tedd meg, akarod te is, ó, mennyire vágysz rá, tudod jól…! Helyeseltem neki, bólogattam, de oly’ hevesen, hogy beleszédült a fejem, meg kellett állnom, nehogy keresztül bucskázzak saját lábamon; csak nevettem, saját szerencsétlenségemen, hogy mennyire buta látványt nyújthatok így, szétnyitott kabátban, csapzott, arcomba lógó hajjal, s még járni sem voltam képes egyenesen – eszembe jutott, hogy ha mindezen látnivalókat még azzal is összefűzzük, hogy a nagy semmin mulatok, úgy még furcsább lesz az összhatás, s ezen gondolaton aztán még inkább felkacagtam.
Aztán hirtelen felkaptam a fejem, s mélyet lélegeztem a hűvös levegőből. Kirázott a hideg, megborzongtam egészen, mindenem reszketett, mélyen a csontjaimig hatolva, durván és kíméletlenül; Ő bukkant fel, élő, eleven emlékképet láttam, mikor legutóbb – nem is oly’ rég, néhány napja csak – találkoztam vele, hosszú, hivalkodóan, aranyfonállal hímzett, bordó bársonykabátot viselt, halványsárga, virágos selyemmellényt, hozzá illő, fehér selyemnadrágot s habos-fordos selyeminget, mindkettőn arany hímzés, lakkozott, csatos cipőjén visszacsillant a napfény, mely a hatalmas ablakokon ömlött be a folyosóra. Gyönyörű volt, ahogy mindig, el sem tudtam képzelni, hogy akármilyen öltözet rosszul álljon rajta, hogy ne legyen éppen tökéletes, finom vonásai aggódó kifejezést öltöttek, kócos, mézszőke haja a homlokába lógott kissé, zavartan túrt bele, s szép, pirosló ajkát beharapta. Aztán ahogy felnézett, rám emelte ragyogó pillantását, én egészen libabőrös lettem, angyali arcára pedig elbűvölő, kedves mosoly rajzolódott, s két kecses, szinte szökellő lépéssel előttem termett, kezecskéit a mellkasomra simította, s a nyakamba kötött, tüll-selyem sálat igazgatva, játékosan ráncigálva fecsegni kezdett. Egy árva szót nem értettem belőle, de éreztem, hogy arcomon szerelmes pír gyúlt, zsigereim kifordultak, szívem bordáim ketrecébe zárt vadállatként verte mellkasom – féltem, hogy megérzi, mikor hozzámér, de nem adta jelét annak, hogy észre vette volna. S kérdezett valamit, én bódultan bólogattam, fogalmam sem volt, mi mást tehetnék, mire ő felkacagott – egyik kezét a szája elé kapta, lehunyt pillákkal hagyta egy percig, hogy finoman rázza őt a nevetés, majd mellkasomnak dőlt, hozzám simult, gyönyörű, bársonyos bőrű arcát az enyémhez dörgölte, s nyomott egy csókot az ajkaimra. Döbbenten nyögtem fel, s hebegtem össze-vissza, nem értettem, miért… hogy miért… ismét kuncogni kezdett, majd mutatóujjával végigsimított az ajkamon, s mikor újra meg akartam szólalni, csak annyit mondott: “Édes maestro-m, Önnek annyira elcsavarták a fejét, hogy már arra is csak bólogat, ha azt kérdik Öntől, rózsaszínben játszik-e az égbolt, s lila-e a tenger színe.” Elszégyelltem magam. Ő pedig biztosan észre vette, mert megcirógatta az arcom, nyomott mindkét orcámra egy-egy csókot, majd még egyszer rám nézett, s elengedett, hátrébb lépett, majd halványan elmosolyodott.
- Szerencsés asszony – mondta csendesen. Aztán hátat fordított, s futásnak eredt, lépteinek zaját elnyelte a vastag, bíbor szőnyeg, ami a folyosót borította. Megsemmisülten álltam csak, s kábán néztem utána.
Ismét vettem egy mély, tiszta lélegzetet. Tücsök ciripelését hallottam egy ablak alól, bágyadtan pislákolt a fény a hatalmas, vasveretes bejárati ajtó felett, ami a kétemeletes, bécsi lakóházba nyílt. Felfelé fordítottam a fejem, s addig bámultam az egyik vakon sötétlő ablakra, míg bele nem fájdult a nyakam, s szédülten estem majdnem hátra. Elmosolyodtam, s vidáman intettem egy elhaladó kocsi bakján ülő férfinek. Aztán már a lépcsőfokokat szedtem – nem emlékszem, hogy voltam képes olyan sebesen és egyenesen, dülöngélés nélkül lépcsőzni, de az biztos, hogy mikor felértem, a megmagyarázhatatlan lendület köddé foszlott, s csupán egy mozdulat választott el egy közelebbi találkozástól a kicsempézett padlóval. Amint kissé összeszedtem magam, s kibékültem a szédüléssel is, egyenesen ahhoz az egyszerű, szerényen díszített, rézkilincses ajtóhoz siettem, amin egyszer már beléptem, bebocsájtást nyertem, végignéztem a lakás legszemélyesebb és legsajátabb részeit, s elidőztem ott, ahol a zene csodája születik… Ismét lüktetni kezdett a szívem, őrülten ficánkolt a mellkasomban, éreztem, hogy arcomba szökik az összes vér, ahogy felidéztem azt a délutánt.
Az utcán találkoztunk össze, váratlanul és véletlenül, de Ő annyira izgatottan s vidáman köszönt rám, hogy azt hittem, tán’ összetéveszt valakivel. De aztán a nevem kiáltotta - “Maestro, maestro, édes Salierim!” -, s már előttem is állt, magát büszkén kihúzva, csinos arcán önelégült gőg festette széles mosoly húzódott, tekintetében végtelen hiúság csillogott, s karba font kezekkel szólalt meg. Hangja, beszéde fennhéjázó volt, tartása kecses, de dölyfös, megjegyzései, közbeszúrásai csípősek és arcátlanok. Megharagudtam rá, s hencegő, rátarti stílusa irritált – szemtelen volt, nagyszájú, egy taknyos kis kéjenc, tódította magából az önfényező szavakat, mondatokat, vége-hossza nem volt kérkedő fecsegésének. Egy – kissé talán túlságosan is – lesújtó pillantás kíséretében fojtottam belé a szót, elég volt a nevét kiejtenem, meg is lepődtem kissé, hogy mennyire feszülten figyel rám, ám nem mutattam ki egyáltalán. Lassú léptekkel indultam el az utcán, Ő mellettem sietett, alsó ajkát beharapva pislogott rám, én pedig rápirítottam kellemetlen, hivalkodó stílusa miatt, mire Ő elmosolyodott, olyan pimasz, gúnyos mosoly volt ez is – aztán hirtelen belém karolt, s húzni kezdett az ellenkező irányba, s mikor tiltakozni kezdtem, és szándékai felől próbáltam érdeklődni kissé idegesen, csak felkacagott, s még szorosabban hozzám simult.
- Csak jöjjön, drága maestro – kuncogott olyan bájosan, hogy arcomon ismét a zavar vörös rózsái bontottak szirmot. – Ha felértünk a lakásomra, s meghallgatta a művem, akár el is fenekelhet az arcátlanságom miatt.
Én pedig nem ellenkeztem tovább, csak néma szégyenembe burkolózva botladoztam mellette. És zongorázott nekem. Csak nekem, ezt ki is hangsúlyozta, varázslat volt, amit azzal a hangszerrel művelt, egészen megbabonázott vele, mozdulni sem tudtam, csak hallgattam a mennyei muzsikát, édesen olvadt a szívemre, könnyebb volt a szellőnél, derűs és szerelmes dallam, egészen a hatása alá kerültem. Olyannyira, hogy mikor ismét felnyitottam hosszú pilláim, Ő már előttem állt, karon ragadott, s míg én még a bűvölő zeneszó kába vakságában voltam, maga mögött húzva engem a hálószobájába sietett, s a következő pillanatban, egy finom lökés hatására már az ágyon feküdtem, s Ő terpesztett lábakkal a csípőmre ült. Felnyögtem. Elvigyorodott, majd a fülemhez hajolva suttogni kezdett, ujjai már a selyemingem alá csúsztak, s úgy simogatta felforrósodott bőröm. És én magamhoz szorítottam. És utána nem volt megállás…
Felsóhajtottam, s alsó ajkam kissé beharapva, pirosló arccal, de mosolyogva kopogtam be az ajtón. Feltüzelt az emlékkép teljesen, még levegőt venni sem tudtam, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell. Álltam az ajtóban részeg vidámságban fürödve, térdeim meg-megremegtek a zavarba ejtő gondolataimtól, kezem lassan az ajtólapra simítottam, s ismét, most már hangosabban, határozottabban kopogtattam. Odabentről neszeket hallottam, majd lépések hangját, amik a zárnyelv kattanásában teljesedtek ki. Az ajtó kitárult, s én a falnak dőlve, üresen mosolyogva, bortól és mámortól zavaros tekintettel figyeltem a pislákoló gyertyafény bizonytalan fénykörében álló, kócos, szőke férfit. Álmosan dörzsölgette a szemeit, nagyot ásított, majd ahogy rám nézett, gyűrött, de végtelenül bájos, elbűvölően szép arcocskája egészen felderült, tekintete pedig felragyogott – mintha az összes álom egy pillanat alatt tovaszállt volna. Vágyakozó, szerelmes tekintetem lassan járattam végig rajta; mézszőke haja kócosabb volt a szokottnál, de így talán még vonzóbb volt, bár az is elképzelhető, hogy foghíjas öltözete fogott meg ennyire. Ugyanis karcsú, kecses testét csupán egy könnyű, hófehér, arany-ezüst hímzéses, selyem hálóruha fedte, amit csak lezserül összefogott maga előtt fél kézzel, válláról lecsúszott az anyag, teljesen szabadon, látszani hagyva a halovány, csalogató, puha bőrét – mezítláb volt, utánozhatatlan, bódító gyümölcsillat áradt minden porcikájából, teljesen elszédített, mélyeket kortyolva ittam magamba, s mosolygott, de olyan kedvesen, elragadóan, s mégis csábosan, hogy néhány pillanatra egészen és teljesen leblokkoltam. Az a hálóköntös. Azt még én ajándékoztam neki, mikor… ó, igen.
Épp az éjjeli szekrényemen álló mécseslámpához hajoltam, hogy eloltsam, mikor halk kopogás után lassan kinyílt a hálószobám ajtaja. Kérdőn pislogtam a belépő felé, Ő pedig egyenesen rám nézett – hirtelen szörnyen melegem lett, kiszáradt a szám, ahogy levegőért kapkodtam, de hiába, csak fulladoztam hangtalanul, egyre vörösödve. Néhány fürge lépés, s már az ágyam szélén térdelt, kecses testét csupán az a bizonyos hálóköpeny fedte akkor is, lehajolt hozzám, s megcsókolt, remegő kezeim a derekára csúsztattam, Ő pedig, ajkait elszakítva az enyémektől felegyenesedett, s hamar kioldotta a köpenyt összetartó selyemfonatot. Felsóhajtottam, óvatosan cirógattam meg meztelen bőrét, majd erőtlenül hanyatlottam a páráim közé, ám ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a hálóköpenyébe. Lerántotta rólam a takarót, lábait terpesztve ült az ágyékomra, majd lehajolt, s egészen hozzám simult, halkan kuncogott, majd csókot kért ismét, s én mohón kaptam pirosló ajkai után. A pislákoló mécses fényében habtestén meg-megcsillant egy-egy csepp víz, mintha egy mesebeli tündér lett volna, egy angyal, mi még a sötétben is ragyogott, fényével teljesen elborítva engem, pedig csupán a fürdőben volt. Teljesen megbolondított. Nem tudtam ellenállni – őrült, lehetetlen, ostoba dolog lett volna. Készségesen adtam át magam sóvárgó vágyainknak.
Kezem kinyújtottam a hálóköntös felé, s ujjaim hegyével végigsimítottam az anyagán. Felnyögtem, ahogy tekintetem ismét végigjárattam gyönyörű testén, mire Ő hívogatóan kitolta a csípőjét, majd szorosan elém lépett, s mindkét tenyerét a mellkasomra simítva, pilláit lehunyva hajolt a fülemhez.
- Édes, egyetlen maestro-m, minek köszönhetem boldogító látogatását ezen a kései órán? – búgta érzéki hangon, halkan, de a kellő helyeken ráerősítve a hangerejére.
Képtelen lettem volna bármit is válaszolni. Azonnal átöleltem karcsú derekát, szorosan vontam magamhoz, felsóhajtottam, szinte nyögtem ismét, ahogy arcom kecses nyakához fúrtam, magamba ittam bőrének mézes gyümölcsillatát, kezeim reszkettek, ahogy megsimogattam a hátát, s nem tudtam megállni, hogy ne égessek egy forró csókot bájos orcájára, majd puha, finom ajkaira. Csendesen felnevetett, talán rajtam mulatott, tehetetlen sóvárgásomon és türelmetlenségemen, kis kezét az arcomra csúsztatta, s cirógatni kezdett, majd csókot kért, s én gondolkodás nélkül, azonnal adtam is.
- El akartam mondani, hogy… – kezdtem mondandómat, félig-meddig felocsúdva szerelmes kábulatomból.
- Hogy? – kérdezett vissza pajkosan mosolyogva. Kisöpörte a hajam az arcomból, majd a mellényemet kezdte kigombolni. Észre sem vettem.
- Hogy… – ismételtem, s mélyet kortyoltam bódító illatából. Elmosolyodtam, ismét megszédültem kissé. Szorosan kapaszkodtam törékeny alakjába.
- Hallgatom, drága maestro, kedvesem, szerelmem – szólt kissé türelmetlenül, lábujjhegyre állt, s ajkait csücsörítve gügyögött nekem. Nem egészen fogtam fel akkor, viszont azt éreztem, hogy ismét engem gúnyolt. De nem érdekelt, nem zavart a legkevésbé sem.
- Hogy én igazán, nagyon… igazán… igazán… – Nem jutott eszembe semmi szép, hízelgő vagy cifra szó. Nem voltam épp költői állapotban. Ő csak mosolygott rám, s ismét megsimogatta az arcom.
- Én szeretem Önt, Mozart – bukott ki belőlem. – Szerelemből – tettem hozzá megfontoltan. Aztán nagyokat pislogtam a lakás sötétjébe bámulva. Mit is mondtam az imént…?
Már csukódott is mögöttem az ajtó, a nyakam köré pedig szorosan fonódott két gyönge kar, simogató kezecskék simították a vállaim és a hátam. Puha, méznél is édesebb ajkak forrtak az enyémekre, készségesen csókoltam meg, nyelveink egymáséhoz simultak, fogaink össze-összekoccantak, ahogy egyre hevesebben csókolóztunk.
- Én is szeretem, annyira, nagyon-nagyon, mondhatatlanul, édes Salierim!
Már nem is voltam igazán részeg. Boldogságomban mosolyogtam csak.

Cím: Languendo
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/04/03-04
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés#1: languendo = vágyakozóan
Megjegyzés#2: az ikonkép eredetije
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

Mikor Mozart belépett a felcicomázott, fényes, pezsgő, lüktető levegőjű bálterembe, az ünnepség már javában folyt. Haydn az Udvarba érkezett, hatalmas volt a fejhajtás, a császár – aki nagy zenekedvelő hírében állt – mindenképp le akarta nyűgözni az ünnepelt zeneszerzőt fényűzésével, s meghívatott mindenkit, aki valamicskét is értett a zenéhez, ezzel mutatva, hogy ő valahány embert ismeri, aki csak “számít”. Természetesen a nagy ünneplés derekas, de úrias ivászatba csapott át, ahogy az óra mutatója az este tíz felé közeledett – így történt, hogy Mozart, életében először nem érezte jól magát egy bálban. Tévedés ne essék, semmi baja nem volt az itallal, sőt, de mégis… rosszallóan ingatta a fejét, ahogy végignézett a szétcsúszott tömegen; a magukról megfeledkező fehérnépek az első útjukba akadó férfi karjaiba zuhantak, a hosszú asztalok mentén patakokban folyt a bor, míg az urak és hölgyek perverz, felelsz-vagy-merszhez hasonló játékkal szórakoztatták magukat. A gyönyörű, ébenfekete, faragott versenyzongora búsan ácsorgott a terem egyik sarkában, s elhagyatottan roskadozott a hátára tett, s ottfelejtett italos poharak és üvegek súlya alatt. Mozart megszánta, s a hangszerhez sétált, majd leült a zongoraszékre. Szép, kedves vonásai szelíd mosolyba rendeződtek, ahogy végigsimított a gyönyörű zongora lakkozott billentyűin, majd finoman, szinte szerelmesen ütött le a kétvonalas C-t, s a hangszer kellemes, tiszta hangján felélénkülve játszani kezdett rajta, először csak össze-vissza, ami épp az eszbe jutott. A bálozók szinte észre sem vették a fiatal, német zeneszerzőt: olyan hangosan lármázott a rögtönzött zenekar a szemközti sarokban, hogy még az emberek hisztérikus nevetéseit, durva kiáltásait is elnyomta. Páran ránéztek, majd vállat vonva elfordultak – legtöbbjük azt sem tudta, ki ő, mi ő, mit keres itt egyáltalán -, így Mozart nyugodtan zongorázhatott bármit. Imádta a császári udvar versenyzongoráit, egytől egyig meseszépek voltak, külsőre és hangzásra egyaránt. Lehunyta a pilláit, megigazította csillogó, ezüst-lila fonállal hímzett, ciklámen színű bársonykabátját, kissé feljebb tűrte sötétlila selyemingének habos-fodros ujját, végigsimított szintén sötétlila, hímzett nadrág anyaga alá rejtett, formás, hosszú combjain, s lakkozott csatos cipőbe bújtatott lábát a zongorapedálokra helyezte óvatosan, vigyázva, hogy nehogy lenyomja őket. Ábrándos, szerelmes mosoly tündöklött csinos, kedves arcán, ahogy ujjai mozogni kezdtek a zongora billentyűin. Heves, rapszódikusan szenvedélyes darabot játszott, nem ő írta, de rajongott érte, egyszerű volt kissé, de mégis kifejező, ereje volt, teste, teljesen kitöltötte a levegőt, s mélyen kúszott be a falakba, bútorokba, emberekbe. Ahogy a szőke zeneszerző játszott, arca egészen kipirult, nem a lendülettől, sokkal inkább össze-összeránduló gyomra s torkában dobogó szíve volt az oka, pilláit lehunyta, fel-felsóhajtott egy-egy kitartott hangnál, néha még alsó ajkát is beharapta, s egyre izgatottabban mozgolódott a kétszemélyes zongoraszéken, hogy kis, formás feneke alkalmanként teljesen lecsúszott róla, s épp, hogy csak vissza tudott ülni. Ha valaki most figyelte volna az összegyűltek közül, egész biztosan furcsán, döbbenten, értetlenül nézett volna rá – senkinek, egyetlen árva léleknek sem lehetett fogalma arról, hogy Ő, Mozart mire gondol épp, miközben ezt a különös, bálba legkevésbé sem illő, szenvedélyes darabot játssza. Egyedül csak ő látta lehunyt pillái mögött a hűvösen elegáns, visszafogott, de mégis lenyűgöző, figyelemfelkeltő, sötét ruhákba öltözött férfit, nemes, határozott, szép vonásait, ahogy teljes nyugalomban, minden mozdulatából büszke felsőbbrendűséget árasztva zongorázik, fejét kissé előre billenti néha, majd ismét hátra, egyenes derékkal ülve, tökéletes tartásában alig mozdulva… a német férfi emlékezett, hogy egyszerűen nem bírta ki, megszólította az olasz mestert, s Salieri lassan felé fordult, először meglepetten felvonta a szemöldökét, majd vonzó arcára halovány mosoly kúszott, sötét szemei pedig mintha felcsillantak volna, talán öröm, talán szerelem fénylett bennük. A szőke zeneszerző kezei annyira megremegtek, ahogy a maestro mosolyát felidézte magában, hogy egymás után háromszor is melléütött, s kénytelen volt megállni. Ölébe húzta reszkető, erőtlenné gyengült kezeit, s arcán halovány pírral, ábrándosan, ajkát beharapva sóhajtott fel.
- Igazán megtisztelő ezt az Ön előadásában hallani, kedvesem, de egy ily’ nemes s csodaszép zongora többet érdemel egy ehhez hasonló, semmitmondó darabnál.
A mély, kellemes hang, ami közvetlenül Mozart mögül csendült fel majd’ a szívbajt hozta a fiatal zeneszerzőre. Félve nyitotta fel a pilláit, s szaggatottan, pokolian lassan fordult hátra. A zongoraszéken ülve, bután terpesztett lábakkal, a mellkasához húzott kezekkel, kissé kitekeredve, s épp egyik szerelmes kábulatból a másikba esve vaskos, erőteljes sokkélmény volt a némettől alig fél méterre álló, a szőke férfihez hajoló, – tőle szokatlan módon – szelíden mosolygó Salieri látványa.
- M-maestro…? – pislogott nagyokat Mozart. Az olasz férfi kissé felvonta egyik szemöldökét, de továbbra is csak mosolygott, válasz nem érkezett a nyilvánvaló kérdésre. A német kissé zavartan zárta össze a lábait, s szégyellősen fordult el. Erre aztán abszolút és egyáltalán nem számított, úgy tudta, az udvari zeneszerző el sem jön, s most nemhogy itt van, de ráadásul rajta is kapta őt, ahogy az olasz mester egyik szerenádját játszotta… és még el is rontotta! Micsoda szégyen…!
Már épp szóra nyitotta volna ajkait, szabadkozni akart, egy kis hazugsággal tervezte kimenteni magát, hogy csupán nem jutott eszébe épp másik darab, és nem akart saját műveivel feltűnősködni, hiszen ez Haydn esélye volt, német a németnek szemét nem vájja ki… vagy azok a hollók? Ám mielőtt bármit is mondhatott, vagy akár megmoccanhatott volna, Salieri karjai finoman a derekára fonódtak, s gyengéden tolta arrébb a szőke férfit a széken, majd a felszabadult helyet Ő maga foglalta el. Mozart gyomra üveggolyónyira zsugorodott, megszédült az arcából az ágyékába tóduló vértől, s döbbenten, értetlenül, de íriszeiben elbűvölt rajongással, boldog elégedettséggel nézett az idősebb férfire. Szűkösen fértek csak el, hiába volt kétszemélyes a szék, s így combjaik teljesen egymáséhoz simultak – az olasz arcán halovány pír bontotta ki rózsáit, ahogy realizálta ezt a tényt. Mélyet kellett sóhajtania, hogy hevesen lüktető szíve nehogy elárulja szerelmes izgalmát, s arcán ismét finom, kedves mosollyal fordult zeneszerzőtársa felé.
- Megöl az unalom ezen a rémes bálon. Remélem nem bánja, ha csatlakozom Önhöz, édes Mozart – szót csendesen. – Esetleg egy négykezest? Ajánl egyet, vagy magam gondolkodjak el rajta?
A német nagyot nyelt, s az ő finom, gyönyörű vonásai is mosolyba rendeződtek. Lassanként feldolgozta az eseményeket, s elméjéről a hitetlenkedés homályát egy sokkal sűrűbb, szerelmes köd űzte messzire, felkuncogott, s az olasz mester értetlen arckifejezésén felbátorodva hajolt Salierihez. Nagyon ki kellett húznia magát, kissé nyújtózkodott is, hogy szemmagasságba kerüljön a férfivel, de még így is elégedett, pajkos mosolyra görbültek pirosló ajkai. Egyik kezét az udvari zeneszerző combjára csúsztatta, s miközben finoman rámarkolt, majd simogatni kezdte, ajkaival egészen közel húzódott az idősebb férfiéhez, hogy forró lehelete szinte perzselte azt. Az olasz arcán a zavar bontotta ki vörös szirmait, s ébredező vágytól elhomályosult tekintettel nézett zeneszerzőtársa ragyogó íriszeibe.
- Ha már így megkérdezte – kezdte felkuncogva Mozart -, ajánlanék én magam, drága maestro, de egy egészen másfajta négykezest, mint amilyenre Ön gondol… édesem. – Megnyalta ajkait, az esetleges szemlélődőkkel pedig a legkevésbé sem törődve hajolt az olaszhoz, s csókot lehelt annak megremegő ajkaira.
- M-Mozart, m-mit művel…? – hebegte Salieri, s ujjait a szőke férfi kezére fonta, ami az imént még combján kalandozott, s időnként az ágyékát is szemtelenül meg-megcirógatta. A fiatal zeneszerző csak vigyorgott pimaszan, kéjes pillantásokkal bombázva az olasz mestert.
- Ó, csak azt próbáltam finoman elmagyarázni, hogy akár az Ön hatalmas, kényelmes ágyában is szerelmeskedhetnénk ahelyett, hogy udvariasságból itt unjuk magunkat halálra.
Salieri felnyögött, s hosszú, sűrű pilláit lehunyva engedte el a német kezét, gyengéden végigsimított a karján, majd átkarolta a derekát, s egészen szorosan magához húzta. Mozart arcát az idősebb férfi nyakához dörgölte, s míg egyik kezével átölelte az udvari zeneszerző derekát, másikkal ismét végigsimított az olasz combján, majd óvatosan a férfi ágyékába markolt. Salieri beharapta alsó ajkát, alig bírta magában tartani sóvárgó nyögését, sóhaját – keze a német zeneszerző kabátja alá csúszott, s a hosszú, díszes anyag jótékony takarásában, afféle elégtételként markolt a szőke férfi kis, formás fenekébe.
- Úgy látom, sikerült meggyőznöm Önt, drágám. – Mozart vágyakozón sóhajtott fel, s ajkaival ismét zeneszerzőtársáéhoz hajolt, hogy csókot lopjon. Az idősebb férfi azonnal visszacsókolt, ám hamar el is szakította ajkait, majd elengedve a németet, s kiszabadulva annak szoros öleléséből felállt.
Kabátját megigazítva, mélyet lélegezve nézett körbe, a lehető legkisebb feltűnést igyekezett kelteni. Mikor megnyugtatta magát, hogy az égvilágon senki nem figyelte őket, a szőke férfi felé fordult ismét. Kipirult arcára szerelmes mosolyt csalt a fiatalabb férfi bájosan értetlen arckifejezése, s ahogy a német kis kezét az olasz mester felé nyújtotta, magáról egészen megfeledkezve, szinte könyörgő, de mégis vágytól lángoló tekintettel, Salieri megadóan hunyta le a pilláit, majd sóhajtott fel. Megfogta a kezecskét, lehajolt hozzá, hogy csókot leheljen rá, majd felhúzta Mozartot, s derekát újra, még szorosabban átkarolva hajolt a fiatal német füléhez.
- Jöjjön hát, kedvesem, ez a bál úgysem rólunk szól – suttogta. – Azt hiszem, az a hatalmas, kényelmes ágyam csak a mi társaságunk után sóvárog.
Mozart nevetve bújt az idősebb férfihez, aki némán, pirulva ölelte magához. A részegedő vendégek észre sem vették, vagy csupán nem foglalkoztak a kettesben, összebújta távozó zeneszerzőpárossal; a szép versenyzongora pedig az est hátralevő részében érintetlen maradt, búsan, melankóliába roskadva állt a bálterem sarkában, hátán egyre csak gyűltek a poharak s üvegek. Ugyanez azonban semmiképp sem volt elmondható Salieri fent említett ágyáról.