Passive

Cím: Passive
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Koschei × Theta
Korhatár: PG-13
Kelt: 2011/08/19
Megjegyzés: zene: A Perfect Circle – Passive
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

A valóság elhomályosult, bíbor palást borult a lüktető világ fölé, átvérzett fátyol, megannyi halovány, ragyogó csillaggal pettyezve – mintha az anyag sebeit foltozták volna velük -, az ezüstös levelek nem zizegtek, nesztelen és mozdulatlan mindenség, sikoltott a csend, süvítve ordított közöttük, nyalogatta mély sebeiket, melyekből megbocsáthatatlan hazugság és keserűség folyt vöröses patakokban. A narancs pázsiton könnyű lepel pihent, hűvös és puha, üres és fehér és égető és mindent elborító. A szél felkavarta a levegőt. Talán havazott.
Mindenható, metsző pillantás, álombéli zöld, smaragd és élő, maga az egész univerzum és még annál is gyönyörűbb, fortyogó harag hamujában gőzölgő mélységes megvetéstől csillogott kegyetlenül, engesztelhetetlenül. A szél karmai beletéptek a hullámzó, rozsdás tincsekbe, hitetlen iszonyatba merevedve állt csak ott, ökölbe szorult kezei néha megremegtek, halovány pillái rebbentek, ahogy mélyeket lélegzett, fekete palástos öltözete megfeszült a mellkasán, a hosszú szoknya a combjaira tekeredett és sarus lába bokáig süppedt a hóban. Szép, veszélyes, éles metszésű arcán szeplők és averzió, a kiábrándultság két lábon álló szobra volt, öröklétbe dermedve. Nem szólt, csak figyelt – mondanivalója a múlt hibáiból a jövő hazugságaiba oltódott.
Térdelt a narancsos jégmezőn, kezei érzéketlenné fagyva markolták a halott gyepet, kerek, gyermeteg arcára dermedtek a könnyei, sápadt volt és gyenge, végtelenül gyenge, reszketett és szédült, vékony vállai, sovány teste megrázkódott, ahogy csendesen szipogott. Szilvakék íriszei kategorikusan kerülték társa pillantását, szótlan volt és magányos, ruhája átázott és a hidegben érzékeny bőréhez kötött, páncélkeménységűre merevedve. Fájt. Minden tagját belülről tépte a fájdalom és ordítani tudott volna. Hát így ér véget.
Koschei ajkai zárva maradtak. Théta csendesen, fulladozva köhögött. Percek, órák, napok telhettek el – elenyésző volt a többszáz évnyi önfeledt, álmodozó hazugság-lavinához képest, ami kimondatlan bűnökkel és elkiabált reménnyel, hittel és szabadsággal bilincselte össze őket. Minden összedőlt. A képzelet védőbástyái leomlottak, szilánkokra esett szét az ismert világ, s odakintről kíméletlenül tört be a kínzó valóság bőszült fenevadja.
A megszegett ígéret, az elfeledett eskü súlya zuhant a nyakukba. Valahol mindig is tudták, hogy egyszer véget ér minden, ami szép és bűvös. De nem itt és nem így. Ez sok volt, túl sok, tébolyító és halálos. És a dal elhallgatott, és az egek vért könnyeztek.

- Miért? Miért így…?
- Nem volt megírva. – Koschei hangja éles volt és pengő. Tehetetlen harag és maró fájdalom. – Te választottad.
- Én nem, én nem ezt, én nem így…
- És mégis. Mert nem tudok megbocsájtani. Most nem. Többé nem.
- Engedd, hogy vezekeljek…
Koschei még vetett a térdelőre egy pillantást, majd hátat fordított, s lehunyta hosszú pilláit.
- Megengedem. – Nem nézett hátra. – Előtted az életed, s szíved joga, hogy azt kezdj vele, ami tetszik.
Ahogy elindult, léptei ropogtak a hóban; háta mögül elfúló, keserves nyögést hallott. Théta sír. Théta mindig sír.
- Ne hidd, hogy most láttál utoljára.

Gyászos ígéret fonódott Théta karcsú nyaka köré, s tonnás súllyal nehezedett gyönge vállaira. Minden elveszett. Koschei mindig betartja a szavát.