Lights black

Cím: Lights black
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: utalás, célzás – Mester × Doktor (Simm!Mester × Tizenegyes)
Korhatár: PG-13
Kelt: 2011/08/19
Megjegyzés: zene: Kleerup ft. Lykke Li – Until we bleed
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

- Rory! Ne, nehogy… RORY! RORANICUS PONDICUS!
A Doktor magából kikelve, ordítva vágódott először térdre a TARDIS üvegpadlóján, szinte letépte magáról a védőszemüvegét, ahogy lenézett a szólítottra az üvegen keresztül, a földhöz csapta a szemüveget és a padlózat széléhez csúszott, majd leugrott a vezérlőpultok alá, a lobogó kábeldzsungelhez.
- Sajnálom, én csak egy pillanatra… – kezdte védekezőn Rory, de a Doktor a férfi szájára tapasztotta a kezét, ezzel elhallgattatva őt, s egy kissé meg is lökte, eltaszítva a vezetékektől.
Rory csak pislogott, arcán árnyalatnyi csalódottsággal, s a szégyen halovány pírja színezte sápadt bőrét; zavartan topogott egy helyben állva, védőkesztyűs kezében szorongatva egy furcsa, valamilyen izé-kibocsájtást mérő akármicsodát, nem értette egészen, mire jó, ráadásul csak számok és zagyvának tűnő körök villództak a kijelzőjén, neki pedig az volt a dolga, hogy ötös alatt tartsa, míg a Doktor odafent állítgatott valamit a műszerfalon. Két kábelt kellett pozícióban fognia, hogy a műszer megfelelő értékeket mutasson, de már lassan húsz perce állt mozdulatlanul, és mikor Amy ellibbent felette, és egy esetleges ebéd felől érdeklődve hátba veregette a Doktort, elkalandozott a figyelme, és leeresztette a kezét. Most pedig nem tudta, mit mondhatna – Amy szúrós tekintete és az ő nyilvánvaló hibája, valamit a Doktor hirtelen haragja tonnás súlyként zúdult a nyakába. Segíteni akart, de… nos, igen.
A Doktor idegesen legyintett, mikor Amy kérdő hangsúllyal feltett mondatát hallotta, s igyekezett tökéletesen áttetsző levegőnek nézni Rory-t. Mindig csak a baj van. Hasznos akart lenni a drága jó nővér, erre tessék, most kezdhet mindent elölről, a fenébe is, hogy mindig ez van, ha valamit az emberekre bíz. Ha megadja a lehetőséget, hogy helyette cselekedjenek. Néha annyira haszontalanok és dühítő a tudatlanságuk. Mélyet sóhajtott, ahogy a kábelek rengetegében kutatott, majd előkapta a nadrágja és a nadrágtartó közé szorított szónikust, és megerősített néhány meglazult csavart, húzott a meneteken, forrasztott és hegesztett, csak úgy szikrázott minden. Nem kellett volna eldobnia a védőszemüveget. És nem kellett volna Rory-nak adni a kesztyűket, mikor azok a vezetékek vastagon voltak szigetelve. Ellenben, ha ő most meghúzza ezt és oda illeszti… bzzzt, bumm.

Talán még sosem vonult végig a testén ekkora áramhullám. Fogalma sem volt, mi történt azután, hogy hozzáért ahhoz a burkolatlan, szikrázó fémdarabhoz – elsötétült a látása és az érzékei eltompultak, csengett a füle, s izmai aprókat rándultak, összefüggéstelen rendben. Először levegőt sem kapott, szívei szabálytalan ritmusban vertek, s mikor rendszereződött a belső működése, az első tisztának mondható, ép gondolata az volt, hogy valamilyen mézes dolgot kell ennie. Megmagyarázhatatlannak tűnt, valami aranylót látott csukott szemhéjai mögött, nem értette, egyszerűen csak sürgette a szervezete, fel akart állni, de tagjai nem mozdultak. Lemerevedett. Hangokat hallott és furcsa fények villództak mindenfelé. Táncoló képek; öntudatlan képzelgések.

Egy árnyék tornyosult fölé, ismerős volt, végtelenül ismerős – lassan hajolt le őhozzá, illatának emléke visszatetszett egy másik életből, sóhajtott és talán mosolygott, gyönyörű volt, bár nem is látta őt, pilláit még mindig nem nyitotta fel. Egyszerűen csak érezte, tudta, hogy az univerzum halhatatlan, tündöklő szépsége nevetségessé törpül a férfié mellett, akinek sajátos rezdülései, sóhajának nesze, bőrének édes illata egészen és teljesen körülölelte az ébrenlét felé tapogatózó Doktort.
Ez most valódi? Mester. Mesterem. Hát ismét találkozunk?
Puha tenyér csúszott az arcára, majd kiseperte kócos tincseit a hajából. Gyengéd érintés. Kedves, szerető. Gondoskodó. Ez nem rád vall. Biztosan képzelődöm. A torkomat kéne szorítanod, és a húsomba tépned. Álmodom csak. Álmodozom. Vágyálom az egész, a valóság érintésével, mert akarom, hogy itt legyél, akarom, hogy érezzem az illatod, az ízed, eleven szíveid dobbanását. Da-da-da-damm. Harapj, karmolj, szedj darabokra. Hagytalak a fénybe veszni; megérdemlem. Gyűlölj. Kínozz. Ahogy mindig tetted.
A kéz a mellkasára siklott, végigsimított rajta fel s alá, mintha az ingébe markolt volna, de aztán mégsem. Már két tenyér fogta közre az arcát. Érezte a Mester illatát. Érezte őt, és nem értette.
Itt vagy? Itt vagy, csak nem szólsz? Nem érdemlem bársonyos hangod pengő ékesszólását? Mondd, hogy szeretsz. Mondd, hogy holtan akarsz, hogy nem kellek, hogy csak nyűg vagyok, keserűség. Életed minden szépségének elrontója. Üss meg és kiabálj. Csak mondj valamit, hogy tudjam: ez most igazi, anyagi és teljes. És maradj velem örökké… kérlek.
A kezek az arcát, nyakát cirógatták, puhán és finoman, érezte a fölé hajoló alak minden rezdülését, a bőrén égett minden lélegzete.
Mi lenne, ha most itt maradnál? Együtt lennénk, mert kellek neked, mert kellesz nekem – használj fel, szipolyozz ki, vonj és taszíts, játszadozz kedvedre, nem bánnám, sosem bántam, boldoggá és vigasztalanná tett, a közelséged lángra lobbantott, az érintésed elperzselt és a csókodban volt maga a halál. És mindig túléltem. Csak szólalj meg, kérlek…
Mi lenne, ha ezúttal másképp lenne? Ha szerelmesek lennék megint? Újjászületve, de képletesen csak, nem szó szerint – tisztán és nyíltan, bólintva, helyeselve, igen, végre elfogadnánk és bevallanánk, neked is, nekem is könnyebb és édesebb lenne… Mindig ott lennék neked és egészen a tiéd, mindenestül, senki másé, cserébe te magadhoz ölelnél, és nem futnánk tovább, csak egymás karjában pihennénk az örökkévalóságig. Mindentől távol, egyedül de ketten, az univerzum végtelen lüktetésének pezsgő sodrásában fuldokolva, a víz alatt, bűvös kábulatban, míg minden érzékünk megszűnne, s süketen, vakon, egymás után tapogatózva lebegnénk egy másik életben. Fuldoklom, füleimben recseg a víz. Süket vagyok. Húzz partra, ments meg. Fojts bele. Fojts a csókodba. Maradj néma.
… Ezek nem igazán mi lennénk, nem igazán a mi életünk, nem igazán a mi sorsunk. Üres képzelet. Átkos hazugságok. Mester, Mesterem, hallasz? Csak kiáltani tudok; elvették a hangom. Mi lenne, ha többé te sem szólnál? Gyűlölettel fordítanál hátat, hideg közöny feszülne közénk és eltávolodnál, sosem térnél vissza hozzám. Egyedül lennénk így is, külön, messze, sötétben és fázva, egy egész élet, évszázadok, vég nélküli hajsza futna vakvágányra; te már nem keresnél, s én nem menekülnék. Halott lenne és értelmetlen. Akkor miért? Miért lángol a tekinteted? Szólíts. A neved sikítom – halld meg.
Mi lenne, ha utánad mentem volna? Ha lett volna bátorságom a vakító fénybe vetni magam, szorítva a derekad, beléd kapaszkodva, sodródva egy halálos csapda felé. Nincs kiút. Meghalunk. Újra meg újra, nap nap után, egyre csak meghalnánk, öröklétbe zárva, mozdulatlan időbe reteszelve, a fényben, a sötétben, a végtelenben és a leges legmélyebben. Eltaszítanál? Mondd, ha akkor melléd ugrom, belém marsz és a földre löksz? Kiabáltál volna? Gyűlöltél volna? Az én hibám. Szeress, ölelj magadhoz. Ne engedj el. Veled akarok meghalni, újra és újra. Érted? Veled. Együtt, ordítva és megnémulva, egy utolsó mosollyal az arcunkon, aztán hátra bukunk, és vége. Aztán kezdődik elölről. Mit szólsz? Tetszene? Válaszolj, kérlek…
Annyira üres. Annyira hideg. Minden és minden, egyik percről a másikra, rám nevetnek és én vissza, hozzám ér egy kéz, érzem, látom, viszonozom és aztán rohanok, kibújok minden ölelő kar elől, hogy aztán sírva meneküljek vissza közéjük, mert ennél semmi nem rosszabb, semmi sem; az ürességnél és a hidegnél. A fullasztó ürességnél és a feszítő hidegnél a bőröm alatt, az univerzum fagyos lehelete, lebilincsel és börtönbe zár… nálad van a kulcs. Eressz ki és hagyd, hogy felmelegítsem magam az öledben. Elolvasztanának a lángjaid. Veszélyes vagy és halálos. A végzetem vagy; beléd szerettem, mielőtt megszülettem. Mielőtt megszülettünk. De aztán mindent elvettek tőlünk. Tőlem. Félek egyedül… fogd a kezem. Mi lenne, ha most az egyszer tényleg, igazán magadhoz szorítanál? Vajon tényleg felemésztene mindent a pillanat? Azt mondtad, egyszer régen, hogy az én szemeim a te örök, fénylő csillagaid. Hát, te vagy az én univerzumom. Vezess, vezess bárhová. Parancsolj, utasíts; éles hangod a lelkembe metszene, durva szavaid dárdaként szúródnak a szíveimbe. Kiálts rám. Ordíts. Suttogj. Becézz…
Nedves az arcom. Remegek, kapkodom a levegőt. A bőröm jéghideg, homlokomra erős kéz simul. Ismét hallok valamit. Zagyva foszlányok. Nem te szólsz hozzám. Köhögnöm kell. Fulladoznék? …Fojtogatsz? Marj belém, hogy érezzem, valódi vagy. Halovány képed sejlik könnyfátyol mögül, arany szemeid perzselnek, édes méz az illatod és ezernyi havas mező, fahéj és szegfűszeg. Mámorító. Megrészegít. Belebetegedek egészen. Miért nem szólsz már? Ne kínozz! Ne így… Csak, csak ne így. Hagyd, hogy halljam a hangod, ahogy levegőt veszel, míg én megfulladok. Csak egy percet engedj, hogy elmerüljek halhatatlan szépségedben. Csak nevess ki, kacagj a nyomoromon, mulass a könnyeimen, amik csak érted hullanak. Ne töröld le őket. Megtartom mind – rád emlékeztetnek. Szeretem őket. Szeretem őket a saját szívembe döfni. Csak nevess ki. Szánalmas vagyok. Mondd ki, tudom, hogy te is így gondolod. Annyiszor megtetted. Csak… beszélj. Szólj már! Egyetlen szavad is eufória. Idegméreg. Szeretlek. Hazudj és üss meg. Csókolj és ölj. Csak mondd ki…

Fény. Nem látok. Üres. Éget. Eléget.
Levegő. Megfulladok. Mérgező. Fojtogat. Megfojt.
Hangok. Süvítenek és dörögnek. Éles. Süket fülembe szúródnak. Ordítok. Ordítok. Ordítok, mert eltűntél. Mester. Mester. Mester! Mesterem!

- Doktor, kérlek ne, kérlek, nyugodj meg…! Már vége van, már vége, semmi baj…
- Nem, nem! NEM!

Ahogy a Doktor felnyitotta halovány pilláit, két falfehér, halálra rémült arcot látott, szemükben rettegő döbbenet. Amy vörös tincsei a Doktor arcába omlottak, ahogy fölé hajolt, Rory hebegett valamit, majd a nő sírni kezdett. Lassanként felfogta. Rory a kezeit még mindig a Doktor arcára és homlokára szorította, s Amy simogató ujjait érezte a mellkasán. Érezte. Látta. Hallotta. Hallotta őket, ahogy Rory félénken kérdezgeti (Fáj valahol? Fontos tudnom, mert talán tudok segíteni, nővér vagyok, vagy mi a szösz, kérlek, válaszolj, én csak segíteni szeretnék, csak segíteni…), aztán a vörös hajzuhatag tulajdonosa a mellkasára borult, és sírós hangon szipogott kicsit. A Doktor szédült, és hányingere volt. Amy lassan aztán felült, és megsimogatta a Doktor arcát. Megint.
- Jól vagy? Mi… tudnánk segíteni,… Rory tudna, biztosan, ha… Hé, ne csak bámulj már, halálra rémítesz minket!
A Doktor lassan felült, útitársai, barátai elhúzódtak, ahogy előre hajolt és tenyereibe temette hideg verejtékes, könnymaszatos arcát. Rekedten nevetett fel, majd mélyet sóhajtott. Maga mellett, két kezére támaszkodva nézett először Amy-re, majd Rory-ra.
- Ne vágjatok már ilyen képet, gyerünk, örüljetek, jobban vagyok. Illetve, nem teljesen, de semmi komoly, mindenem működik és jól működik, de ha sokáig pislogtok így rám, a végén még pánikba esek és tényleg rosszul leszek. – Mosolygott. – Na, jó, ezt azért mégse.
- Doktor…? – Amy bizonytalanul pislogott rá.
- Igen? Pond?
A fiatal nő szóra nyitotta ajkait, majd inkább becsukta őket. Megrázta a fejét. Nem, nem, nem akarta tudni, ki ez a Mester. Vérszegény mosoly kanyarodott az arcára.
- Úgy festesz, mint egy elrontott Picasso-festmény.
- Ezt bóknak tekintem. Szegény Pablo, hiába magyaráztam neki, hogy a szemek egy vonalban helyezkednek el az emberek arcán…
Rory a menyasszonyára nézett. Amy alig láthatóan bólintott. Egyszerre vigyorogtak rá a Doktorra, s a fiatal nő belé karolt.
- Mindig is érdekelt, hogy mitől látta ennyire pocsék alakban a világot. Meglátogathatnánk.

És a Doktor felpattant, izgatottan lépett a vezérlőkhöz, s miközben a különböző karokat húzgálta és gombokat nyomogatott, fültől fülig vigyorral mesélt. Amy és Rory pedig úgy tettek, mintha nem hallották volna a lázálomban elsuttogott szavakat. Mindenkinek jobb volt így. Hagyták, hogy beszéljen, és beszéltek hozzá. Csak mondták és mondták. Hisz’ ezért könyörgött végig. Szavakért.

Egy hang kiáltott benne, mélyen, pangva a fejében. Mesterem, ott vagy még? Még hallasz? Ne válaszolj. Megtalállak.