Gorecki

Cím: Gorecki
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Mester × Doktor (Simm!Mester × Tizenegyes)
Korhatár: NC-17
Kelt: 2011/08/06
Ajánlás: Reisutónak ismét. Mert kiböjtölte. És mert csinált nekem csokornyakkendőt. *u*
Megjegyzés#1: az Undisclosed desires folytatása, amolyan második felvonás. Csak hosszabb. És fülledtebb.
Megjegyzés#2: zene: Lamb – Gorecki
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

Számok és betűk sora, minden megjegyzés nélkül, csak üres koordináták, talán az életbe, talán a halálba vezetnek majd. Talán, talán… talán elvezet hozzád. Ha te is akarod.

Csendesen nyikordult meg a TARDIS ajtaja, ahogy a Doktor finoman behúzta maga mögött. Fogalma sem volt, hogy hol van pontosan, és egészen biztos volt benne, hogy ezrednyi élete során még nem járt ennek a földnek a gyepén, és mégis, amint kilépett a ködös, hűvös szabad levegőre, azonnal leszegte a fejét, úgy tett, mintha a harmatos, sötétlő, méregzöld fű teljesen lekötné minden figyelmét. Bármit megadott volna egy ritka növényért, állatért, egy segítségért kiáltó vagy csendesen síró gyermekért – de nem volt senki és semmi, csak a végtelenül hullámzó pázsit és a súlyos égbolt és a hajlott szellő és a TARDIS és ő maga, és az az alak ott, nem messze, futólépésben pár másodpercnyi táv csupán, és mégis elérhetetlen volt és hihetetlen, felfoghatatlan, hogy egyáltalán ott van, hogy van, létezik, hogy él… A Doktor pedig mindennél jobban vágyott arra, hogy egyenesen hozzá rohanjon, lélekszakadva, megállíthatatlanul, és az univerzum minden kincséért sem indult volna el, soha, egy tapodtat sem. Lassan leguggolt, szöszmötölt a fűszálakkal, tekintete elidőzött kopott cipőjének orrán, már egészen lefeslett a széle, hahá, ez a lyuk pedig még ott került rá, igen, az a monostor a szigeten és a Hús; az a sav szörnyen veszélyes volt, nem is tudom, mikor találkoztam olyannal utoljára – arcán halovány, szeleburdi mosoly bontakozott ki, bőrét simogatta a puha, könnyű, kora hajnali szellő, belekócolt a fakóarany tincsei közé, s ő egészen elmerült a viseltes lábbeli tanulmányozásában. Észre sem vette, hogy percek teltek el, mióta megérkezett; dúdolni kezdett, Amy egyik kedvenc dala volt, afféle altató, a Doktort pedig mindig elvarázsolta, ha meghallotta – végtelenül zöld, megfáradt fénnyel ragyogó íriszeit álmodozva fordította a kövér, szürke felhőktől bugyogó égbolt felé, és mélyet, hangosan, bágyadtan sóhajtott.
A Mester tarkóján összefűzött ujjakkal, egyik térdét felhúzva feküdt a végtelen mezsgyén, élére vasalt, sötét nadrágja nedves volt a harmattól, ami a sötét fűszálak rengetegén kacérkodott, fehér ingét a könyökéig felgyűrte és a haja is kócos volt, se nem sötét, se nem platina, a kettő közt játszott, és a felhők közt megszűrődő csillagfényben mézszínűnek látszott. Hosszú, sűrű pilláit lehunyta, kerek, éles vonású arca sima volt, bőre bársonyosan puha, szemöldökeit kissé összevonta, s csak renyhén, fél szemmel pillantott fel, mikor a TARDIS tőle meglepően csekély távolságra materializálódott. Egy ideig csendben, mozdulatlanul várt, de hamar megunta, sóhajtott, s a kék fülke előtt guggoló, fűben bogarászó férfit kezdte figyelni. És lusta félmosolyra húzta vékony, szép ajkait. Ez annyira te vagy, Théta. Alig észrevehetően ingatta meg a fejét, majd mikor a Doktor az égbolt felé fordult, ő ismét lehunyta hosszú pilláit.
S mikor felnyitotta, végtelen, bűvölő, ragyogóan ködös zöldet látott, halovány pillákat, és sápatag is volt, egészen tejfehér és viaszosan sima; a lehetetlen arc, ez a megdöbbentő, egyszeri és kortalan, szép és bájos és kedves és üres és távoli és lenyűgöző. Gyönyörű, gondolta, és aprót sóhajtott, a kócos tincsek az ő arcát csiklandozták, azok a finom ajkak, annyira pirosak és édesek, nagyon közel volt, érezte cirógató leheletét, s az illata, a méz összetéveszthetetlen aromája és az ő saját tavasza, ezernyi volt és friss, a szőke férfi az univerzum végéről is megérezte mindig. Néhány másodperc telhetett el. A Doktor pislogott, tekintetében végtelen érzelmek kavarogtak, arcáról szerelmes csodálatot olvasott le a Mester, lehetetlenül halvány szemöldökét felvonta, s értetlen, kétkedő, boldog mosolyra görbültek szép ívű ajkai. A szőke férfi pedig lassanként realizálta a meglehetősen testközeli helyzetet.
- Kimásznál az arcomból?
A Doktor összerezzent a durva szavak hallatán, távolabb húzódott a Mestertől, kartávolságra a férfitól először a sarkaira ült, majd szétnyitotta őket, és térdeit összébb szorítva ült le a fűbe. Megilletődötten pislogott a társára, majd lesütötte a szemeit, letépett egy hosszabb fűszálat, s az ujja köré kezdte csavargatni, halovány arcát pedig leheletnyi pír színezte meg, zavara egyértelmű és tagadhatatlan jeleként. A Mester pedig csak hevert tovább a méregzöld gyepen, mellkasa emelkedett majd lassan süllyedt, lecsukta aranybarna szemeit, s ajkai résnyire nyíltak, mikor gerincét ívbe feszítve nyújtózott egyet. És egy szót sem szólt többet.
- Azt hittem, felemésztett az Időzár. – A Doktor hangja csendes volt és bizonytalan. Töménytelen aggodalom és féltő törődés csillant fel ezeréves íriszeiben, ahogy végigmérte a Mester minden porcikáját. Újra és újra. És képtelen volt elhinni.
- Tévedtél.
- Rettegtem, hogy többé nem látlak.
- Most mégis.
- Hogy jutottál ki? – Elcsuklott a hangja, de sikerült megfékeznie az érzelmeit. A Mester még mindig nem fordult felé, s nem nézett rá.
- Megoldottam.
- És… miért jártál a múltkor a TARDIS-omban?
- Dolgom volt.
- Miket vittél el…? És miért?
- Nem tartozik rád. – A szőke férfi hangja üres volt, mozdulatai tompák és enerváltak, ahogy megdörgölte a szemeit, majd ismét nyújtózkodott kissé, továbbra is a fűben fekve.
- Miért… hívtál ide?
- Nem hívtalak.
Ez már aztán igazán sok volt a Doktornak. Durva és fájó volt ez a tömény, vaskos, lusta közöny, amivel a Mester kezelte őt; elfordította a fejét s a végtelenül hullámzó mezőbe meredt keserűen sóhajtva – mintha minden fűszál lélegzett volna, egy élő szervezet, dobbanó szívük volt és lelkük a harmat és hajnali köd -, majd megnyalta ajkait, s arcát a kezeibe temette, fáradtan és beletörődön nyögve fel. Sosem értette igazán a Mestert, elképzelése sem volt, mi vezérli és sosem látta igazán, mik a férfi szándékai. És mégis, ha egy pillanatra elgondolkozott, tudta, azonnal tudta, hogy galaxisok százain át követné hűségesen, sodródva Koschei akarata és célja felé. Ez a gondolat halovány mosolyt csalt az arcára.
- Miért jöttél?
Felnézett a másik férfire. A Mester két alkarján támaszkodott, fejével fordult csak felé, tekintete pedig egyenesen a Doktor lehetetlenül zöld íriszeit kereste. A Doktor lassan megrázta a fejét, kissé értetlenül pislogva.
- Miért ne jöttem volna?
Újabb néma percek következtek – fürkész pillantások tét nélküli csatája, ajkaik megrándultak néha, pilláik rebbentek, tincseiket finoman borzolta a lehetetlen mező lélegző szele. És a Mester elmosolyodott. Halványan, s csak akkor, mikor már visszafeküdt a fűbe; de határozottan mosolygott. A Doktor szívei izgatottan dobbantak meg. Koschei mosolygott. Ez jóval több volt, mint elég.
Feltérdelt, gyors mozdulattal ejtette maga mögé a zakóját, majd négykézlábra ereszkedve mászott a Mesterhez – fél méter se volt, ám neki majd’ egy percébe került -, kezei kissé reszkettek, fakó arca kipirult, s mélyet lélegezve hunyta le a szemeit egy pillanatra, s alsó ajkát idegesen harapta be, ahogy a szőke férfi fölé térdelt, majd szétnyitott combokkal a csípőjére ült. Aprót, csendesen, félve nyögött fel, majd szégyellősen a szája elé kapta a kezét, s nagyot nyelve, csukott szemekkel szorította arcát saját vállához. Szóval, most Koschei-en ül. Jobban mondva, az ölében. Aaaa csípőjén. Aaaaz… ágyékán szinte. Talán… talán ezt mégsem kellett volna, talán…
Egy tenyér simult az egyik combjára. Felpattantak a pillái, s résnyire nyílt ajkakkal, meglepetten, homlokát ráncolva meredt a Mester kezére. Aztán a férfi arcát kezdte fürkészni – fensőbbséges, arrogáns félmosoly, perzselően arany tekintet, a Doktort figyelte, méregette; a gyönyörű, kedves, éles, kegyetlen vonások leheletnyi gúnyt is sugalltak, s a szőke férfi felvonta egyik szemöldökét. A Doktor pedig elszégyellte magát. Lassan, megadóan hajtotta le a fejét, először homloka érintette a Mester mellkasát, majd arcát szorosan az ing anyagához simította, azt kívánta, bárcsak ne viselné a férfi a ruhadarabot, a gondolatba aztán azonnal belepirult, s aprót sóhajtott. Mindkét kezével társa oldalát cirógatta, combjaival erőtlenül szorította a Mester csípőjét. A férfihez simult teljesen és egészen.
És a Mester elégedett mosolyra húzta ajkait.
- Jó fiú. – A Doktor érezte, hogy a szőke férfi ujjai az ő tincsei közé túrtak a tarkójánál. Finoman, lágyan masszírozták.
Kellemes hidegrázás cikázott végig a gerincén. Felsóhajtott – s ez a sóhaj annyira súlyos volt, roskadásig teli ki nem mondott vágyakkal, elsuttogott, sóvár szavakkal, hogy még ő maga is meglepődött. Ennyire jól esik neki Koschei egyetlen érintse is? Egyetlen kedves, kényeztető kézmozdulat…? Ennyire…? A Mester másik keze végigszaladt a hátán, majd a Doktor formás, kerek fenekére siklott, s erősen, de nem durván belemarkolt. És a Doktor felnyögött. Kétségtelen. Még ennél is jobban.
- Másra sem tudtam gondolni. Minden éber pillanatomat te töltötted ki. Csukott szemeim előtt láttalak, a szíveim kihagytak egy ütemet, s úgy éreztem, megfulladok. Hogy belehalok.
A Doktor hangja halovány volt és csendes. Mintha nem is ő szólt volna, csupán egy felszakadt emlék síró hangja, suttogás a szélben, a bűneit gyónó, megváltásért esdeklő imája. A Mester ismét végigsimított társa hátán.
- S mindezt csak most? Mióta halottnak hittél? Elveszett, enyésző léleknek egy örök és törhetetlen kelepcébe esve? – A szőke férfi gúnyosan beszélt. De minél durvább volt a hangja, kezei annál finomabban simították a Doktort. Gyönyörű, halovány arcát cirógatta, miközben ő maga is lehunyta hosszú pilláit.
- Szánalmas vagy. Semmit sem változtál.
Aztán csend lett, és csak a végeláthatatlan mező suttogott zizegve, ahogy az eleven szél végigkanyargott felette újra meg újra. Fakó, vöröses felhők gomolyogtak a magasban, hömpölyögtek egymás kövér hátán, mintha valahová szaladt volna az ég, és a közeli, vakító csillagok fénye bágyadtan hullámzott keresztül a résnyi fodrokon; minden hideg volt és lüktetett az éterben, aztán a hullámzó mezsgye hirtelen megdermedt, míg a fűszálak gyökeréből egy-egy apró, ragyogó pont illant a levegőbe, felpattantak a szél hátára, s az csillámló szekérként repítette őket tova, ismeretlen céljuk felé.
- Csodaszép – dünnyögte a Doktor, lehetetlenül zöld szemeiben visszafénylettek a szikrázó pontok, mint megannyi csillag, s ő sóhajtott, még inkább a Mesterhez bújt, arcát a férfi nyakához fúrva. A szőke férfi kifejezéstelen tekintettel meredt a csillogó szélbe, lusta mozdulatokkal simítva a Doktor arcát, vállát és derekát.
- Látványos beporzás; egy mindennapos esemény, mutatós, görcsös kapaszkodás a túlélésbe. A fény nélkül nem találnának el a termőkhöz. – Közönyös és száraz, érdektelen hangja bántotta a Doktort.
- Lenyűgöző az alkalmazkodásuk a kietlen környezethez. Szakadatlan élni vágyás. – A szőke férfi ingébe markolt, s mélyet sóhajtott. Da-da-da-damm. Vibráló, tapintható, hallható létezés. Da-da-da-damm. Hús-vér élet. Da-da-da-damm. Koschei szíveinek minden dobbanása gyógyító balzsam sebzett lelkére. – Úgy teszel, mintha számodra idegen lenne ez a görcsös kapaszkodás.
A Mester ujjai durván vájtak a Doktor bőrébe, aki felszisszent, s a szőke férfi minden izma megfeszült, hallhatóan, összeszorított fogai közt szűrte a puszta levegőt, majd hirtelen felült, minek következtében társa az ölébe csúszott. Arany szemei dühösen szikráztak, szép arcát a sértett harag torzította el, szemöldökeit összevonta, mindkét tenyerét a Doktor arcára szorította, s annyira közel hajolt hozzá, hogy orruk majdnem összeért.
- Az óceánok kiszáradhatnak, a csillagok önmagukba robbanva kihunyhatnak, világok törhetnek szilánkokra és galaxisok hullhatnak atomjaikra, mígnem elborítja őket a feledés homálya. Minden, minden élet elveszhet és maga az idő is megszűnhet; de én sosem halok meg. Érted, Théta? Érted? Soha.
Elengedte, majd a fűbe támaszkodott a kezeire, s az ég felé nézett. A Doktor pedig csak ült, csodálva és szótlanul meredt társára, emelkedő és süllyedő mellkasára, ingének legfelső két gombja begombolatlanul maradt, mutatva egy kevés, halovány, édes bőrfelületet a Mester elő testéből; bűvölten hajolt oda, s csókot lehelt rá, majd a szép ívű, finom, hosszú nyakba kóstolt, ajkai a bársonynál lágyabb bőrt ízlelték, gyengéden harapta, s végignyalt rajta, egészen a férfi állkapcsáig. Társa ujjai ismét a tincsei közé szántottak, s a következő pillanatban már csókolóztak, mélyen és hosszan, szokatlanul forró volt, nyelveik egymáséihoz simultak és csendesen koccantak össze a fogaik; a Doktor a Mester inge alá, a férfi derekára simította a tenyereit, cirógatva a bőrét, hideg volt és tapinthatóan eleven, a szőke férfi közben lecsúsztatta társa vállain a bordó nadrágtartó két pántját, majd kitűrte a halványrózsaszín inget, s alulról haladva kezdte kigombolni.
- A jó ízlés sosem volt az erősséged, Théta – jegyezte meg csendesen a Mester, társa ajkai közé suttogva, mikor a legfelső gombhoz ért. – Csokornyakkendő és nadrágtartó? – Rosszallóan ingatta meg a fejét.
- A feltűrt nadrág és a tweedzakó pedig igazán nonszensz. – Sóhajtott, ahogy végigsimított a Doktor arcán, majd a hajába túrt, s finoman a puha tincsekbe markolt. – Nevetséges a frizurád is.
- A csokornyakkendő menő… – jegyezte meg csendesen a Doktor, lesütötte a szemeit, s zavart pír gyulladt sápadt arcán, mikor a Mester lefejtette róla az inget. Megilletődötten mocorgott kicsit a férfi ölében, s szorosabban simult a férfi ágyékához, combjaival szorítva társa csípőjét.
- Eszed tokja menő.
A Mester lassan simított végig a Doktor meztelen mellkasán, behajlított ujjakkal, gyengéden karmolta a karcsú, leheletnyi izmokkal barázdált testet, majd éhesen harapott a vállába, s végignyalt kulcscsontjának csalogató vonalán, miközben két kézzel markolt a férfi formás fenekébe. A Doktor megvonaglott, izgatottságtól és révülettől remegő kezekkel próbálta kigombolni a Mester hófehér ingét, szemeit lehunyva, elhalón sóhajtva a szőke férfi minden apró érintésére; a Mester ajkai a tejfehér testre tapadtak, ízlelte társa mézillatú bőrét, gyengéden tépett édes húsába, miközben kigombolta a férfi nadrágját is. A Doktor felnyögött, ahogy lüktető ágyékán érezte a Mester kényeztető ujjait – mindkét kezét a szája elé kapta, szorosan hunyta le a pilláit, de csípőjét ösztönösen mozgatva simult minél inkább a szőke férfi kezéhez, s hangosan szuszogott, sóhajtozott, összerezzenve a Mester minden csókjára.
- Térdelj fel – mondta csendesen a szőke férfi, elhúzta a kezeit, és a Doktor szó nélkül, megremegve engedelmeskedett, majd önállósítva magát letolta a nadrágját, s egy sor ügyetlenkedés árán sikerült tőle teljesen megszabadulnia. A Mester közben kibújt az ingéből, vigyorogva mérte végig a másik férfit, s lemondón sóhajtott fel, ahogy megcirógatta társa kipirult arcát.
A Doktor szégyellősen keresztezte maga előtt a karjait, két tenyerével lányosan takarva nem létező melleit, félrenézett és beharapta alsó ajkát. A Mester nem kötötte ki a csokornyakkendőt, csupán meglazította, így az csálén állva még mindig a nyakában volt, kerek fenekén az Amy-től kapott, idétlen figurás alsó-gyűjtemény egy másik darabja feszült, s mivel csizmáit is lerúgta, baglyos zoknija is közszemlére került. És a Mester kedvtelve nézett végig rajta.
- Elragadó – jegyezte meg vigyorogva, mielőtt ismét az édes ajkakba csókolt.
A Doktor azonnal átkarolta társa nyakát, kapaszkodott belé, miközben csókolóztak és a szőke férfi megszabadította magát fekete, vasalt nadrágjától, majd előrébb dőlve tolta ki a fenekét, ahogy a Mester keze becsúszott az alsójába – elszakította ajkait a férfiétól és hangosan felnyögött, ágyékát megremegve szorította társáéhoz. A szőke férfi fél kézzel végigszántott a Doktor gerincének vonalán, aki macskásan simult az érintésbe, majd belemarkolt a formás fenékbe, s miközben a csokornyakkendőnél fogva újabb csókra húzta fel a férfit, ujjai a Doktor ágyékának vonaláról enyhén remegő combjai közé csúsztak, s nagyon mélyen kellett csókolnia őt, hogy elfojtsa társa kéjes nyögését. Még nem akarta hallani. Még.
A szélben úszó, fénylő pontok továbbra is körülöttük kavarogtak, a szűrt csillagfény félhomályba öltöztette összeolvadó alakjukat, hűvös szenvedély forrt köztük, ahogy a sötét, nedves, bársonypuha fűbe hemperedtek, a Mester társa szétnyitott combjai közt helyezkedett el, miután a Doktor sikeresen lerángatta magáról az alsónadrágját is; lehajolt a férfihez és csókot adott ajkaira, majd a nyakát kóstolgatta, egyik kezét ismét a Doktor combjai közé simította, s két ujjal újra a reszkető testben volt. A Doktor hátra feszítette a fejét, fájdalmas arccal felszisszent, s két kézzel, görcsösen ölelte magához a Mestert, szorította a férfit és végigkarmolt a hátán, elnyújtott hangon nyögött, mikor társa finom, masszírozó mozdulatokkal mozgatni kezdte a kezét, szédülten kapkodta a levegőt, s érezte, hogy összeszorított pillái közül egy-egy könnycsepp szökött ki, végiggördülve az arcán.
- Koschei… – rebegte két nyögés közt -, …ne kínozz megint… mint a… múltkor…
A szólított csak elmosolyodott, majd csókot nyomott társa ajkára, arcára, állára, s végignyalt nyakának szép ívén. A Doktor pedig remegve vonaglott a sötét fűszálak közt, csiklandozták az oldalát, ő pedig sikoltani akart, de rekedt torkán egy hang sem jött ki, csak fuldokló nyögései ismétlődtek, ahogy a szőke férfi belülről simogatta. A Mester vállához szorította a homlokát, mélyet lélegezve csúsztatta kezét a férfi hátáról a dereka felé, majd hasán simított végig, s egy elégedett sóhaj kíséretében a másik férfi alsójába nyúlt, remegő ujjait a merev férfiasságra fonva. A Mester mozdulata megtört, csendes, kéjes sóhaja nyögésbe hajlott, ahogy a Doktor finoman végigsimított lüktető ágyékán, majd csípőjét lejjebb eresztve simult társa tenyeréhez, miközben éhesen, hevesen harapott a férfi vállába. Minden izmát lassan, macskásan mozgatva dörgölőzött a Doktor karcsú testéhez, majd végignyalt a férfi ajkain, s mélyen belecsókolt, aztán elégedett vigyort villantott rá.
Hamar legyűrte magáról az utolsó, zavaró ruhadarabot, majd ahogy a Doktor fölé térdelt, két kézzel végigsimított a szép, megvonagló testen, hevesen tépett ajkaiba, s közben lassan hatolt belé. A Doktor nyögve kiáltott fel, lábait azonnal a Mester dereka köré fonta és combjaival szorította, fél kézzel a férfi szőke tincsei közé túrt, ahogy társa az ő nyakába kóstolt; érezte a Mester forró nyelvét és puha ajkait a bőrén, fogaival gyengéden harapta őt, miközben csípője ütemesen mozgott – együtt mozogtak, a Doktor kéjesen zihált, nyögdécselt a Mester füléhez szorított arccal, ujjai újra meg újra végigszántották a szőke férfi hátát, majd egyik kezével az izmos, formás fenékbe markolt. Szorosan hunyta le halovány pilláit és amennyire csak tudott, a Mesterhez simult, míg a szőke férfi az ő nyakához fúrta az arcát és dallamosan mély hangján nyögött, egyre csak nyögött, és a Doktor érezte magán társa minden forró leheletét, tébolyító volt, ahogy a férfi bódítóan mézes illata lekúszott a torkán, teljesen elöntötte, minden érzékét a Mester töltötte ki, selyemnél finomabb bőre és görcsösen mozduló teste, fojtogatóan édes íze a szájában, a hangja, ó, az a gyönyörű, bársonyos hang, puha, szőke tincsei az arcának simultak, mélyen magában érezte őt és vérük egyszerre lüktetett, dobogott a fülében, és megvakult és megsüketült, a világ megszűnt létezni, vagyis átalakult – mert az egész világ, a csillagok, a kozmosz most Koschei volt, most megint igazán, igazán csak ő volt és semmi, de semmi más, se hang, se fény, se levegő, se élet. Aztán a mindenség felforrósodott, mintha még soha nem izzott volna ennyire, és fullasztó volt, fojtogatóan jó, belül érezte, mélyen a testében, aztán Koschei a fülébe nyögött elfúlón és rekedten, és ő is kiáltott, mindene égető görcsbe merevedett, aztán hirtelen elveszítette a maradék kontrollt is, és izmai egészen elernyedtek, s ő nem kapott levegőt, arra gondolt, talán ez a végső tudattalanság, sosem gondolta, hogy ennyire bódítóan, élesen, édesen, szerelmesen ér véget minden, ennyire csodásan, megannyi ragyogó csillaggal lehunyt pillái mögött, s Koschei elgyengülő karjai közt, de még mindig a lényéhez simulva teljesen és egészen… és annyira, annyira nagyon boldog volt és elégedett, és fáradt és zsibbadt és üres, hideg, de csordulásig tele mérgező szerelmével, tüdejében a szőke férfi szédítően mézes, olvadozó illatával.
Már rég nem volt tudatánál, mikor valahonnan távolról a Mester hangját hallotta, s becéző ujjak cirógatták meg az arcát. Nem tudta, nem értette, és nem akarta felnyitni megrebbenő pilláit. Még egy kicsit, csak egy keveset akart ezredéves szeretőjéhez simulni gondtalanul, bágyadt mosollyal ajkain. Üres dallam pangott a fejében, aztán elhalt lassan, és a szőke férfi hangja ismét elérte őt, csendesen szólította, egy tenyér csúszott az arcára, finoman simította, majd puha ajkakat érzett a homlokán, s felsóhajtott.
- Théta, gyerünk, hadd lássam azokat a csodazöld szemeid. Ennyire gyönyörű még sosem volt. Ne vedd el tőlem az élvezetet.
Újabb csók, de most a szemhéján érezte, majd arcán, s ajkának sarkán. Csendesen dünnyögött valamit, de még maga sem tudta, mit akart mondani. Aztán még mindig vakon, lehunyt pillákkal bújt a Mester mellkasához, szorosan ölelve a derekát, s mosolygott. Hallotta a szőke férfi lemondó sóhaját, s már épp elhitte, hogy ezúttal ő nyert, mikor a világ hirtelen kifordult önmagából. Döbbenten nyögött fel, s azonnal körbepislogott – a Mester a Doktort magához ölelve fordult a hátára, majd felült, így társa ismét az ölébe kényszerült, szétnyitott combokkal. Az első, amit a Doktor meglátott, a Mester széles, fensőbbséges vigyora volt.
- Csak nem képzelted, hogy könyörögni fogok neked? – kérdezte élesen a szőke férfi, majd sóhajtva cirógatta meg a Doktor arcát. – Ejnye, Théta, ezt te sem gondolhattad komolyan.
Megcsókolta, majd feltérdeltette, és kicsúszott alóla. A Doktor értetlenül, egyre inkább kétségbe esetten figyelte, ahogy a szőke férfi a ruhái után nyúl, s gyors mozdulatokkal öltözködni kezd. Nem, mintha nem tudta volna előre, hogy bármi is lesz, a Mester úgyis eltűnik majd ismét. Nem, mintha nem lett volna vele tisztában, hogy a férfi sosem jönne vele. Nem, mintha nem sejtette volna, hogy megint elveszíti őt. Nem, mintha nem akart volna elé kúszni és szorítani a derekát, hangosan zokogva, hogy csak ne, ne, ne hagyja el őt. Nem, mintha képes lett volna bármit is mondani, ami megálltja a Mestert. És mégis. És mégis, ahogy dermedten, merev tekintettel figyelte, ahogy a szőke férfi már az ingét gombolja, nyitva felejtett ajkain keserű sóhaj szökött ki, s megrebbenő pillái alól forró könnyek gördültek le az arcán. Aztán lehajtotta a fejét és próbált mélyeket lélegezni – szívott egyet az orrán és remegő kezeivel elmaszatolta a sós cseppeket az arcán, de minden másra képtelen volt, így csak görcsösen a fűbe markolt, majd letépett egy szálat, és szórakozottan az ujja köré kezdte csavargatni. Megint.
Lemondó sóhajt hallott, majd két tenyér simult az arcára, s a Mester gyengéd erőszakkal maga felé fordította a Doktor fejét. Egy pillanatig csak nézett rá – a lehetetlenül zöld szemek opálosan csillogtak, ezernyi fény, a mező ragyogó pora tükröződött vissza bennük, és az az arc, sápadt, kortalan, kozmikus szépség, puha, pirosló ajkak, adott rájuk egy csókot, majd homlokát a Doktorének döntötte, és lehunyta a pilláit.
- Jobb lesz, ha felöltözöl, Théta – mondta csendesen. – Ez a hamis, ragyogó világ ellopja a minden szépséged. – Újabb csók a Doktor homlokára.
- Kegyetlen, önző, gyűlöletes univerzum. Mérgező kozmosz. Az idő és a kihunyó világok elvették bűvölő pillantásod eleven fényét. Régen annyira, annyira ragyogtak mindig; végtelen életem egyetlen pár csillaga volt. – Sóhajtott. – Ezerévesek vagyunk. Lassan mindennek vége kell szakadnia.

A Doktor csak bámult maga elé némán, szívei végtelenül lassan dobbantak, mellkasa szinte nem is mozgott. A Mester alakja már réges-rég a ködbe veszett, mikor ő öltözni kezdett – üres volt a feje, annyi hosszú, zajló, heves, pörgő évszázad után először. És felsóhajtott. Nem nézett hátra, mikor becsukta maga mögött a TARDIS ajtaját. Nem nézett előre sem, mikor a vezérlőpulthoz lépett. Nem nézett semerre. Mert a Mester már nem volt ott, és ő nem akart többé másra nézni, csak rá. Csak Koscheire. Az életére. A halálára. Az egész, egész, átkozottul gyönyörű fényességre, amit Koschei jelentett neki. A mindenségre, ami egyedül csak a férfiból állt, és senki és semmi másból. Ha a te csillagaid elvesztek, úgy az én világom is elrabolta tőlem az átkos, hamis, irigy univerzum. De én nem adom fel. Mert ha az egész kozmosz létébe kerül is, de visszaszerzem magamnak. És ezt tekintsd akár fenyegetésnek. Még ha csupán ígéret is.
Körberohant a TARDIS-ban, s egymás után meghúzta a karokat. Az űrjármű egy rántással az örvényben volt, s pörögve zakatolt előre. Ő pedig vigyorgott, szélesen és elszántan, lehetetlenül zöld szemei ismét csillogtak, ahogy a TARDIS plafonjára nézett és nevetett, csak nevetett hangosan és tehetetlenül, ahogy keresztülzuhantak az időn és téren. Geronimo!