Undisclosed desires

Cím: Undisclosed desires
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Mester × Doktor (Simm!Mester × Tizenegyes)
Korhatár: NC-17
Kelt: 2011/08/01
Ajánlás: Reisutónak – nem írtam volna meg, ha te nem ostorozol.
Megjegyzés: ajánlott zene: Muse – Undisclosed desires
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.

A Mester mély levegőt vett, lassan, hosszan szívta be a TARDIS szobahőmérsékletét, nyelve hegye végigsiklott kiszáradt ajkain, s ahogy nyelt egyet, előrébb dőlt ültében. Kezét a szájához emelte, fogaival megcsippentette a barna bőrkesztyű középső ujjának hegyét, finom, tépő mozdulattal húzta le először az egyik, majd másik darabot is, s lazán a földre ejtette őket, közel egy nagy táskányi mindenféle holmihoz – szerszámok, alkatrészek, fényüket vesztett, felcsillanó üvegű kapcsolók, furcsa színű vezetékek, csövek és egyéb miegymás -, már egy jó ideje feléjük sem nézett, egy cseppet sem voltak fontosak; annyira biztosan nem, hogy a kedvükért elszakítsa mustráló tekintetét az ágyban békésen álmodó alakról. Ahogy a szőke férfi még közelebb hajolt, visszatartotta a lélegzetét, csodáló, éhes, vágyódó pillantásai újra és újra végigszaladtak az alvó férfin, ajkait lusta félmosolyra húzta, majd ismét megnyalta őket.
A Doktor kócosan, ajkait résnyire nyitva dünnyögött álmában, kezeit szétvetve, felhúzott térddel, egy végtelenül bő, fehér trikóban, s hosszú, formás combjára csavarodott takaróval fordult a hátára, dereka immár fedetlen volt, s a mintás alsónadrág, amit éjszakára viselt, láthatóvá vált. A Mester lassan volta fel a szemöldökét, mosolygó csillagok és kicsi, zöld földönkívüliek bámultak rá az alsóról, boldogan hirdetve az “Amy-től szeretettel” feliratot, ami pirossal hímezve ott virított a ruhadarab minden szabad szegletén – egy pillanatra lehunyta hosszú, sűrű pilláit, lemondóan sóhajtott fel, majd ujjai hegyével finoman, somolyogva cirógatta végig a Doktor sápatag, puha bőrét a köldökétől az alsónemű szegélyéig. Olyan bársonyos és lágy, tejfehér és hibátlan, csalogató, szinte képtelenség ellenállni, hogy ne kóstoljon azonnal bele, de a Mester csak oldalra billentette a fejét – lapos pillantásokkal méregette a törékeny testet, minden porcikája karcsú és tetszetősen izmos, csak egy kicsit, amennyire épp szükséges és gyönyörű volt, gömbölyű vállak, szép ívű nyak, s a vékony, hívogató ajkak, egyértelműen csókot érdemeltek, édeset, forrót és szerelmeset; sima arc, hangsúlyos arccsontok, szokatlan arcforma, kortalan és nemtelen, akár egy színházi maszk, világosnak látszó, kusza tincsek, talán sötétszőke lehet, sőt, egészen biztosan az, hisz szemöldökei leheletszerűek, haloványak, és azok a láthatatlan, megcsillanó pillák, egész teste a szó legszorosabb értelmében meztelen, akár csak egy kisgyermek, pedig ő maga egyértelműen nem fiú, inkább férfi: végtelenül gyönyörű és szokatlanul vonzó, s mégis, annyira fiatal, annyira elképzelhetetlenül fiatal, törékeny, sebezhető… és összetört és sebzett, arcizmai megrándulnak, sápadt arca kifejezéstelen, de minden mozdulata, ahogy lassan magához szorítja a párnát és védekezőn felhúzza egyik térdét, egészen a mellkasáig, szíveinek minden dobbanása, pilláinak minden rezdülése gyógyíthatatlan és kezelhetetlen fájdalmakról árulkodik. A Mester pedig elbűvölten figyelte, soha nem vallotta volna be, nem árulta el azt a jóleső bizsergést, ami eltöltötte minden érzékét, mikor a feltűrt fehér atléta alá simította tenyerét, csak éppen, hogy hozzáért, cirógatta a finom bőrt a mellkasától egészen az alhasáig, fel és le ismételve a mozdulatot, elégedetten sóhajtva, majd elvigyorodott, lehúzta Doktorról a takarót, s a formás combokra markolt (tőle szokatlanul gyengéden, vágyakozva).
És az alvó férfi felsóhajtott – hangos volt, elnyújtotta egészen, majd sóhaja nyögésbe hajlott, csendes, sóvárgó nyögésbe, pillái megrebbentek, de nem ébredt fel, lustán fordult a hátára ismét, fészkelődött, karcsú teste megfeszült s elernyedt, karjait a feje fölött keresztezte, s önkénytelenül, egy tudat alatti parancsszóra nyitotta szét a lábait, egyik térdét épp a Mester oldalának döntve. A sápadtszőke férfi pedig egyre csak vigyorgott, felgyűrte ingének ujjait és tenyerével kényeztetően simította a Doktor minden porcikáját, társa pedig egyre csak mocorgott, ösztönösen mozdult a Mester minden érintésére, minél inkább a férfi kezéhez próbált simulni. A Mester pedig hagyta neki, engedte, hogy végtelenül élvezze, ő maga pedig csak figyelte, egy szót sem szólva, fel sem szusszant, bár igazán kedvére való volt a helyzet is, a nyögdécselő Doktor is, ajkai egyre szélesebben és fölényesebben húzódtak vigyorra, s egyszer csak visszahúzta a kezét – az álom és ébrenlét valótlan szegélyén egyensúlyozó Doktor azonnal mormogni kezdett, szinte már méltatlankodva, majd vágyakozón, követelő felhanggal nyögött fel, combjait összeszorította, s csípőjét kitolva, gerincét ívbe feszítve fordult az oldalára, s karjait a mellkasához húzta és csendesen, akadozva lihegett. A Mester felvonta egyik szemöldökét, alsó ajkába harapott, meg kellett, hogy állja szó nélkül az egészet; azt, hogy társa egészen hozzásimult az ő derekához, de közben egyre csak mocorgott, s kábán, félálomban eldünnyögött szavai egyre érhetőbbé váltak – ismétlődő “Mester… Mester… Mester…” után egy sor kéjes sóhaj, majd a szendergő férfi végignyalt puha ajkain, s miközben arcával a párnához dörgölőzött, tagjai érezhetően reszketni kezdtek, hangjában szerelmes, sóvárgó remegéssel hajtogatta csendesen, hogy “Koschei,… Koschei, még… még… Koschei… Koschei…” – a Mester aprót bólintott, arrogáns vigyora szétterült kerek, kegyetlenül szép metszésű arcán, éles, aranyszín pillantásában önelégült fény csillogott, s lassan hajolt előre, egészen társa füléhez, finoman seperte félre a puha, kócos tincseket a férfi homlokából, s ujjhegyei végigcirógatták a bájos arcot.
- Itt vagyok, Théta. Itt vagyok, ne félj… – súgta alig hallhatóan, forró lehelete perzselte a szólított bőrét, ajkai egy pillanatra érintették a Doktor homlokát, majd elhajolt tőle, s törzsével kissé felé fordult, hogy kényelmesebben elérhesse a másik férfi minden porcikáját. - Rettegj.
Hangtalanul nevetett, ujjait a Doktor vállára fonta és visszanyomta a hátára, tenyerével végigsimított a szép, egyre hevesebben emelkedő s süllyedő mellkason, majd két kézzel fogott rá társa derekára, hüvelykujjaival finoman, masszírozva simogatta a férfi alhasát, majd egyik kezével megfogta a nevetséges mintájú alsónemű szegélyét, egy határozott mozdulttal lehúzta, egészen a Doktor térdéig, aki hamar lerúgta magáról, s a Mesternek a legkevésbé sem kellett megerőltetnie magát, mikor szétnyitotta a formás combokat. Elégedett vigyorral cirógatta meg társa forró ágyékát, lazán ráfonta ujjait a merev férfiasságra, majd mozgatni kezdte csuklóját, a Doktor pedig hangosan felnyögött, karjait egyszerre emelte fel, s két kezével takarta el az arcát, csak remegő ajkai maradtak szabadon – hangosan zihált, nyögdécselt, a Mester minden érintése maga volt a földi paradicsom, apró, finom, hozzáértő mozdulatok, őrjítően jó, egy szeletnyi kéjes kábulat, egy falatnyi mennyország, nem tudott mást tenni, csak görcsösen mozgatta csípőjét a másik férfi által diktált ütemre. Érezte, hogy arcán a szerelem és a szégyen pírja egyszerre lángol, ébren volt már teljesen, pontosan tudta, hol van és mi történik, és hogy ki van itt vele – képtelen lett volna összetéveszteni az illatát, azt a halálosan édes, bódító illatot, a puszta gondolat is lehetetlen volt, hisz minden éjjel a férfival álmodott, ahogy most is. Hiába tagadta, egyre csak hazudott magának, s gyötrődött, miközben tudat alatt teljesen tiszta volt s megalázóan egyértelmű, hogy minden éber, ép gondolata a Mester volt és csakis ő, sóvárgott utána, látni, hallani, érinteni akarta, tudni, hogy még mindig itt van, hogy él, hogy nem hagyta el örökre őt, nem maradt egyedül ezzel a beteg, kihunyó lángú, de halálosan perzselő szerelemmel…
- Mester… – nyögte, majd alsó ajkára harapott, lenyelt egy kéjes kiáltást, s egyre csak kapkodta a levegőt. – Mes… Me… shh… hnn…!
Immár karjaival takarta az arcát – látni akarta a Mestert, másra sem vágyott, csupán egy pillantásra, de szégyene elhatalmasodott rajta, képtelen lett volna a bűvölő, aranyszín íriszekbe nézni, és félt, rettegett, mit láthat a szőke férfi arcán, ha most ránéz. Aztán hirtelen, kellemetlenül és váratlanul vált el a Mester keze az ő érzékeny bőrétől, épp, mikor már kibírhatatlanul feszítette a kéj, belülről égette mindenét, érzékei pedig eltompultak teljesen; lejjebb engedte az egyik karját, fél szemmel, kábán lesett társa felé, s összerándult a gyomra, kirázta a hideg – a szőke férfi épp őt nézte, egyenesen az arcát fürkészte, és végtelenül fensőbbséges vigyort villantott rá, mielőtt felemelte egyik kezét, egészen az ajkához, s végignyalt két ujján. A Doktor nagyot nyelt, szédült s reszketett, mikor a Mester tenyere a combjaira simult, szinte öntudatlanul teljesítette a férfi által kiadott “Szélesebb terpeszt.” parancsot, majd ajkai hangtalan kiáltásra nyíltak, szemei sarkában könny csillant fel, s fejét a párnába fúrva ívbe feszítette a hátát.
A Mester pedig nem is lehetett volna elégedettebb. Egy pillanatig sem volt durva, nem harapta, karmolta a Doktor karcsú testét sehol és semmiért cserébe, csak somolygott, simogatta szabad kezével, ahol épp érte, mert annyira szép volt, döbbenetesen gyönyörű és ártatlan és törékeny és árva, már rég nem látta ennyire tisztán az igazi Thétát, ezt a gyenge, elesett, magányos lelket, ezt a tehetetlen, ostoba, gyermeteg idiótát, az árulóját, barátját, ellenfelét, legyőzőjét, reménytelen és múlhatatlan, keserűen örök, kínzó szerelmét – és ajkai mosolyra húzódtak. Vonásai egészen ellágyultak, kezét végtelenül lassan és gyengéden mozgatta, s már épp a Doktor ajkaihoz hajolt volna, fejében az a megmagyarázhatatlan, groteszk gondolat fogant meg, hogy meg kéne csókolnia őt, mikor társa az oldalára fordult, s egyik kezének ujjait reszketve fonta a Mester csuklójára, s gyengén tolni kezdte lejjebb, beljebb, pilláit szorosan hunyta le, kéjes sóhajai egyre szaporábbak lettek, míg végül már másra nem volt képes, csak rekedten nyögdécselt. És a Mester felvont szemöldökkel vigyorgott ismét, a Doktor vállához hajolt, csókot adott rá, végignyalt a puha bőrön, ajkaival ízlelte, finoman harapta meg, majd lassan húzódott társa szép ívű nyakához, hogy ott ugyan ezen műveleteket hosszabban, erotikusabban és gyengédebben elismételje. A Doktor pedig erőtlenül szorította combjai közt a szőke férfi kezét, arcát félig a párnába fúrta, hogy a Mester jobban hozzáférhessen a nyakához, csendesen nyöszörgött, az utolsó porcikájáig eltöltötte lehetetlen szerelmének bódító illata, beleremegett minden csókjába, egészen egy utolsó, elnyújtott nyögésig, ami remegő ajkai közül szaladt ki – s amit a Mester egy apró csókkal jutalmazott. Lüktetett az egész teste, szédült kábulatban fürdött nyakig, fuldoklott és képtelen volt mozdulni, érezte, hogy társa kihúzza a combjai közül a kezét, majd két sima tenyér csúszott a mellkasára, finoman nyomta vissza a hátára, s megcirógatta az oldalát. Minden tagja bizsergett, ő maga pedig kellemesen szédült, de leginkább az ajka izzott – s mikor erre gondolt, erőtlenül elmosolyodott.
- Koschei… – rebegte elfúló hangon.
Csitító ujj ért az ajkaihoz, majd egy kéz simított végig az arcán, ő pedig bújt hozzá, amíg csak lehetett, aztán az ágy csendesen megnyikordult, a Doktor pedig érezte, hogy a Mester most egészen közel hajolt hozzá, annyira, hogy perzselő lélegzete az arcát érte. Lassan nyitott fel halovány, megrebbenő pilláit, s lehetetlenül zöld szemei találkoztak Koschei, Ura és Mestere éles, aranyszín pillantásával. Homlokuk összeért, a Mester két tenyere közé fogta társa arcát, s tudatuk egy pillanatra összeolvadt. És a Doktor rémülten rezzent össze. A szőke férfi felegyenesedett, mereven és üresen nézett a Doktorra, arca kifejezéstelen volt, már megint nem árult el semmit, semmi többet, mint amennyit a Doktor a fejében látott, de az éppen elég volt, sőt, végtelenszer több, mint amennyit valaha is tudnia kellett volna. Mozdulatlanul feküdt az ágyában s megremegő ajkakkal bámulta a TARDIS plafonját.
- Aludj, Théta. Álmodj tovább.
A Mester elfordult, minden további szó nélkül felállt az ágyról, s mire a Doktor összeszedte magát, már csak azt láthatta, ahogy a szőke férfi egy táskával a vállán sétál az ajtó felé, miközben visszaveszi sötét bőrkesztyűit. Aztán kinyílt az ajtó, a Doktor kétségbe esetten kapott a Mester felé, mielőtt szikár alakja a folyosó sötétjébe olvadt. Thonk. A TARDIS ajtaja csendesen záródott be. Aztán minden elnémult, végleg.

Amy nevetve csapta hátba, miközben az előző estéről kérdezgette őt – néha kiabáltál, vagy valami hasonló, aggódtunk Rory-val, de nem tudtuk, merre keressük a szobád -, Rory egyet értően bólogatott és karba font kezekkel, kérdőn, kissé gyanakodva méregette őt, de a Doktor mosolyogva hárított – semmi különös, visszatérő, rossz álom csak, nem kell félni, és a legkevésbé sem aggódni – , majd kifelé kezdte őket terelni az ajtón, kínálgatva nekik a Childora-2 sűrű gázzal borított, igen látványos egét, s mikor végre egyedül maradt, fáradtan, fásultan nyújtózkodva sétált vissza a TARDIS vezérlője felett lévő képernyőhöz, s ismét elolvasta a Gallifrey nyelvén írott feliratot, ami nagy valószínűséggel aznap hajnal óta villogott rajta. “Itt vagyok, Théta, ne félj… rettegj.” Felsóhajtott, majd lassanként elmosolyodott, szélesen és élesen. Nem látod, Koschei, nem érzed, mennyire reszketek?